A napokban egy gyermekotthonban jártam. A gyerekek az első pillanatban rám ragadtak, mint a két oldalú ragasztó.

Első szívbe markoló kérdésük a következő volt: neked van anyukád? És apukád? Hirtelen nem is értettem, csak pár pillanat múlva, ami nekem természetesen meg van, arról ők csak álmodnak. És ez a világuk központi kérdése, őket miért dobták el. Az ölembe bújva, simogatva, pihentek, és néztek, és kérdeztek.

A babák születésükkor, jó esetben megkapják a testi közelséget, de még az én anyaságomban is, pedig a legnagyobb csak 7 éves, elhangzott, minek puszilgatom, simogatom annyit, csak elrontom a gyereket. Akkor álljunk meg! Szeretettel gyereket elrontani nem lehet! Maximum az elkényeztetéssel, és a következetlenséggel, a kettő nem ugyanaz!

Viszont az életben nagyon sok alap itt születik, vagy kellene, hogy megalapozódjon.

A testünk szeretete, és hogy a másik szeret, elfogad minket, itt már jócskán jelen van. Anya szeret, úgy, ahogy vagyok! Kinek van meg az érzés?

És hogy hova visz? A felnőtt létben a testünk elfogadása, netalán szeretete, igen csak gázos. Mikor simítottad végig a karodat, hasadat, a lábadat, amin mindig találsz kivetnivalót? Jelen van-e az életedben az ölelés, a kapcsolódás, magadhoz és máshoz?

És igen oda is vezet ez, hogy a szexualitásban, hogyan vagy jelen? Ha nyitod a tested, nyílik a szíved, lelked. De csak is akkor tud, ha érted őt, a tested szeretet nyelvét. És tudsz mit kezdeni az öleléssel, a simogatással..... És minden mással. Meg van ez? Soha nem késő!

Finom ölelésekkel teli napot nektek!

Várom a gondolataitokat!

• anyaság apuka gyerekek lélek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!