Valójában most először vagyok igazán egyedül. A napokban döbbentem rá arra, hogy az elmúlt jó néhány évben szinte mindig volt valaki mellettem valamilyen formában. Nem mindig tényleges párkapcsolatot értek ez alatt. Sokszor csak amolyan együtt is, meg nem is kapcsolatok voltak ezek.

Az első ráeszmélésemet követően számos olyan érzés kezdett el mocorogni a mellkasomban, amivel kezdetben nem igazán tudtam mit kezdeni. Majd felismertem, hogy talán nem is olyan ijesztő, ha megbarátkozom ezekkel az új dolgokkal magamban. 

Az egyedüllétről sokszor úgy gondoljuk, hogy fojtogató magánnyal párosul. És tény, hogy van olyan időszak, amikor a magány bekebelez bennünket és körénk fonja karjai úgy, hogy szinte levegőt sem kapunk tőle. Ezeket a pillanatokat én is ismerem. Sokszor éreztem azt, hogy fáj a magány. Hogy nem jó ez így, de mégsem ment másokkal igazán.

Most félúton vagyok. Még tanulom azt, hogy hogyan szeressem jól önmagam. Még mindig olykor rosszul lépek helyzetekbe, de azt már tudom, hogy hova ne lépjek kétszer. Például egy olyan kapcsolatba, ahol a másik fél képtelen teljes gőzzel beleereszteni saját magát. Vagy egy olyan kapcsolatnak nevezett semmibe, ami csak időnként okoz katartikus élményeket, egy-egy találkozás alkalmával, de a tényleges helyzetekben sosem lenne mellettem.

Még tanulom azt, hogy milyen úgy egyedül lenni, hogy nem okoz fájdalmat. De azt már megtanultam, hogy az egyedüllét valóban nem egyenlő az égetően fájó magányossággal.

Még tanulom azt, hogy hogyan kell kizárni, amikor valaki azt mondja túl sok vagyok, vagy éppen túl kevés. De azt már megtanultam, hogy ez valójában nem is rólam szól, csupán a nem megfelelő embereknek érződöm ilyen élesen.

Még tanulom azt, hogy a múltat ténylegesen a múltban hagyjam. De azt már megtanultam, hogy ha nem hagyom a múltban, és folyton csak kapargatom az elvarratlan szálakat magamban, akkor nem csak a jövőmet, de ami még fontosabb a jelenemet veszítem el.

Még tanulom azt, hogy hogyan fogadjam el teljesen ezt az új nőt, akit reggelente a tükörben látok, de azt már megtanultam, hogy a hozzáállásom sokat segít önmagam újra megismerésében.

Most tehát azt mondom, hogy félúton vagyok. De egyelőre hálásan ébredek, mert tetszik ez az út. És ha jobban meggondolom, talán sokkal többet tartogat, mint amit eddig reméltem.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod. 

• egyedüllét lélekhangok önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!