Az igazi szerelem megtalálása esetenként valóban hasonlatos egy női misszió teljesítéséhez. A tiszta, romlatlan, őszinte érzést úgy kutatjuk, mintha ez volna nő létünk első, alapvető mérföldköve. A szerelmet lepkehálóval üldözzük, és rengeteg hibát elkövetünk, önbecsülést veszítünk, testünket tartós használatra bocsájtjuk, és hagyjuk, hogy hátunkat sáros lábbal tapossák az érdemtelenek.

Minden önbecsülését vesztett nőnek vissza kellene utaznia az időben, hogy megtalálja régi önmagát. Vissza kellene lépni abba a dimenzióba, amikor még volt tartás, büszkeség, méltóság, és elvek, melyekhez tartotta magát. Ahol, ha mégis megbotlott, akkor felállt, és emelt fővel koronát igazított, igen, azok voltak a szép idők. Ma többségük fájdalmasan magányos, szexuálisan frusztrált, és fogalmuk sincs, milyen érzés egyetlennek lenni valaki számára.

A kényszerkompromisszumok fájó, szorító üvegbúrája alatt fulladoznak, és csodálkoznak, hogy nem kapnak levegőt. Az elmúlt szerelmek, a bukdácsoló párkapcsolatok, még az egyéjszakás kalandok is, amikor a ruháink után kutatunk a félhomályban, és egy utolsó pillantást vetünk még az ágyban fekvő, lélegző idegen testre, mind megtanítanak valamire. Minden istenhozzáddal megtanulunk egy leckét a toleranciáról, a kompromisszumkészségről, a konfliktuskezelésről, a tűrőképességről, önmagunk határairól, a büszkeségről, és a hűségről.

Megtanultam, hogy a majdnem szerelmek, azok nem szerelmek. Azok csak laza, vagy ilyen-olyan kapcsolatok, és soha nem fejlődnek, hanem megrekednek, stagnálnak. Nincs bennük elegendő kurázsi szárnyalni, ezért csak a földön vergődik, ott szaladgálnak, mint szárny nélküli, félénk kivimadarak. A majdnem párkapcsolatokban soha nem tudjuk, hányadán állunk a másikkal, nem rakunk bele csak fél energiát, fél gőzt, egészen nem is vagyunk jelen benne. A majdnem szerelmek azok töltelék-kapcsolatok. úgy gondoljuk, kihúzzuk, kiböjtöljük az időt bennük, amíg el nem jön az igazi, nagy érzés. A majdnem szerelmekben azonban ott rekedünk, a halánték őszül, a mozdulatok lassulnak, gyengül az együttlét szívverése. Eltelik az élet. Megtanultam, hogy ezt nem akarom.

Sokat tanultam. Például azt, hogy a legjobbat érdemlem, ellenkező esetben csupán az időmet pazarolom, és az limitált. Különösen alacsony lett a hülyeség-toleranciám. Megtanultam, hogy vannak életszabályok, melyek nem elcsépelt klisék, és örök igazságok. Például, ha valaki velem akar lenni, akkor minden porcikájával azon lesz, hogy ez megvalósuljon. Ha valaki számára fontos vagyok, akkor minden rezdülése és megnyilvánulása erről árulkodik majd. Ha valaki érzéseiben folyamatosan, hosszú távon bizonytalan vagyok, kétségek között vergődöm, és a kapcsolat nem nyújt érzelmi biztonságot, akkor nem a megfelelő emberrel van dolgom. Ez ilyen egyszerű.

Megtanultam azt is, hogy őszinteség, és tiszta, világos szavak nélkül csak szeparált, magányos lakatlan szigetekre sodródunk egymástól. Kár a fájdalomért, és az elvesztegetett időért. Kár a hosszan tartó csend periódusokért is, csak az értetlenség, és a kiégés erdejébe sodornak. A szerelem és a tisztelet felbecsülhetetlen ajándékok. Ha valaki képtelen ezt viszonozni, akkor nem érdemli meg, hogy bármit is adjak önmagamból. Az önbecsülésemnek tiszta, átlátható határa van. Nem vagyok karitatív szolgálat, online katalógusból kiválasztott kellemes társaság, kulináris élmény, vagy látogatható szépség. Nincsenek funkcióim, nem csupán szexre, főzésre, vagy kulturális eseményekre vagyok programozva. 

• fejlődés kapcsolat lifestyle önbecsülés szerelem változás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!