Ha azt javasolnám, hogy nevezzünk meg három embert az életünkből, akiknek sosem leszünk megfelelőek, gondolkodás nélkül tudnánk sorolni a neveket. Aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem tud példával szolgálni, ő biztosan olyan szintről nézi az embereket, hogy belelát a másik lelkébe és megérti az indokot, vagy pedig nem foglalkozik vele (ám belül mégis bosszankodik miatta).
Hiába hangoztatjuk, hogy nem számít mások véleménye, társas lények vagyunk. Meghatározó életünkben mindaz, ahogy egymásra reflektálunk, és sokszor a sok jó mellett megmarad bennünk a tüske azoktól a személyektől, akik ártottak nekünk. Nehezen viseljük a kritikát, mert szeretnénk jobbak lenni, mint amilyennek mások látnak minket.
Felemelhetjük a lelkünket a legmagasabb szintre, mégis lesznek olyan emberek, akik valamilyen indoknál fogva ellenszenvvel fognak irántunk viseltetni. Az emberek véleményét rólunk nem tudjuk megváltoztatni, hiszen a változás a lélekben születik, külső hatásra nem lehet belőle eredményt csiholni. Példát, utat mutathatunk, de szabad akarat döntése, hogy mellénk állnak és meghallgatnak, vagy fellöknek és elsétálnak. Ha én szabadon azt feltételezhetem és gondolhatom a másikról, ami éppen eszembe jut, legyen az igaz vagy hamis a valóságban, vagyis a másik személyében, akkor a másiknak is szuverén joga, milyennek ítél meg minket. Az ítélet mércéje pedig az egyéni szemüvegen átszűrődő tapasztalatok alapján születik.
Ha valaki emlékeztet engem egy számomra kellemetlen emberre, azt valószínűleg ösztönösen kevésbé szeretném a közelemben tudni, pedig elképzelhető, hogy teljesen ellentétes az általam kigondolt valósággal. Az emberi ítélet a legmegbízhatatlanabb mérce. Lehet, hogy más magasabbnak lát engem, vagy alacsonynak, ez függhet az ő látószögétől is. A magasnak pici leszek, az alacsonynak hosszú puska. Ugyanez a helyzet a lelki vonulattal is. Ha én őszinte vagyok, más tarthat még hazugnak, mert korábbi tapasztalatai alapján a hazugok is őszintének tűntek és még sorolhatnám. Az emberi ítélettel a világ valóságában nincsen semmi baj. Abban a pillanatban válik az életünk részévé, amennyiben beengedjük vizsgálat nélkül ezeket az ítéleteket, és önmagunk hangjává tesszük. Sokszor halljuk a belső susmust a fejünkben, sokszor átveszi az agyunk a környezet által belénk sulykolt mondatokat: sosem leszünk elég jók, ebben és ebben rosszak vagyunk, mindig hibázunk stb.
Nehéz kivonni magunkat a józan ítélőképesség alól egy vita közepén, ám ha valamilyen formában képesek vagyunk erőt gyűjteni, érdemes megfigyelni a „bántó” partnert, mit miért és hogyan mondja. Nem kell házi pszichológusnak lennünk, hogy megértsük hamarosan, hogy sok bántásnak célzott mondat a saját helyzetükre sikoltott segélykiáltás. Sokszor a minket olyan frappánsan és élesen megítélő személyeknek önmagukban dúló harc ad hangot. Nem kell persze megengedni, hogy minket elítéljenek, de nem is szabad bedőlni ezeknek az ítéleteknek. Mindezek kulcsa a figyelem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez