Rákos vagyok. Micsoda otromba szó ez, a kellemetlen népek szoktak ilyesmivel káromkodni. Ne hitetlenkedj, az ilyennel nem szokás viccelni, még nekem se, aki szereti a morbid – rossz poénokat. Alig néhány hete tudom, bár a kór már jó egy éve itt van, de én eddig nem is gondoltam rá, mással voltam elfoglalva. Például veled, Miklós. De most azt se tudom neked bizton állítani, hogy a szívemben vagy-e még egyáltalán.

Nem félek, hisz rettentő erős vagyok, te tudod. Egyszer se sírtam a néhány hét alatt, még akkor sem, amikor az orvosok a szemembe mondták, hogy valami veszélyes növekedik a méhem alatt. Úgy mentem ki a diagnózis után az utcára, mint egy felrázott holdkóros, de egy pillanatig se kiabáltam. Érted ezt? Én, aki úgy imád kiabálni. Csak ma voltam dühös. Ma reggel nagyon zaklatott voltam, mert mikor még a szememben félig benne volt az álom, és a szokásos agytornát végeztem magamban, egyszerre észrevettem, hogy peregnek a hajszálaim. Mint a régi tollpárnákból a tollak, szállnak mindenfelé, szerte a hályogos, reggeli szürkeségben, pedig nem is rázta a fejem Holle anyó. Ekkor nagyon dühös lettem. Egyszerre haragudtam a betegségre, meg haragudtam az orvosokra is, miért is kell nekem csinálnom most ezt az egészet. Kérdéseket szórtam rikoltva a levegőbe, de nem voltak itt azok az orvosok, akik nyáron a leletemet elkeverték. Az se volt itt, aki aztán nem vizsgált meg rendesen. Most egyik se látja, hogy peregnek a hajszálak, mint a régi tollpárnákból a tollak, mint amikor Holle anyó rázta. Tudomásuk sincsen róla, hogy sírok, mert végül nem hívtam fel őket üvöltve, hogy dögöljön meg mind. (Rettenetmód szégyellem magam Miklós, de be kell valljam, - csak neked - hogy titkon tényleg ezt kívántam.)

Látod, milyen hiú vagyok? Nem is amiatt sírok, hogy talán nem lesz majd kisbabám. Az alig jutott eszembe. Itt állok előtted, és a hajamat ríkatom, én a rettenet gőgös és hiú nő, aki nem akart igazán anya lenni, és most talán nem is lehetek soha. Lehet, a hajamon keresztül a meg nem született gyerekeimet siratom, akiket elvettek tőlem az orvosok. Az egyik - aki nyáron csak legyintett, hogy túl fiatal vagyok még az ilyesfajta kórhoz - az most zabálja a karácsonyi mézest, és nem gondol velem. Te, Miklós! Én ma egy pillanatra azt kívántam, bárcsak megfúlna attól az édes süteménytől. Aztán elhessegettem a gondolatot, mert tudom, hogy micsoda ereje van a haragomnak. Szegény anyám is megbetegedett miattam, pedig rá nem is gondoltam gonoszan.

Nézem a hajamat a rózsafodros párnán, és azt kiáltom befelé magamnak, hogy adjátok vissza az életemet. De odabent nincsen senki, az orvosok is alusznak. Nem jön válasz, mert nem lesz már semmi sem a régi. Te sem leszel, és én sem leszek már úgy, mint régen, ketten, együtt, egymás nélkül. Maradok mindenkinek vadiújan. Neked sehogysem, Miklós. Neked én többé sehogysem. Se kopaszon, se sok hajjal, se fedetlen fővel.

                                                                                                                        Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

• rúzs és tükör

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!