Minden fajnak a világban különböző jelzésrendszere van arra, ha fajtáján belül meg akar hódítani egy társat. Nevezhetjük udvarlási szokásoknak is. A delfinek körbe táncolják a másikat, hogy annak figyelmét felkeltsék. A búbos vöcskök halat visznek a kiszemeltjüknek, de mi a helyzet velünk? Mit teszünk mi, ha valaki igazán felkelti az érdeklődésünket?

Az ember az egyedüli kivétel ez alól. Ugyanis kizárólagosan mi vagyunk képesek a végsőkig bonyolítani azt, ha végre megjelenik a színen az a bizonyos, aki felkeltette az érdeklődésünket. Mintha a civilizálódással egyenesen arányos lenne az is, hogy hogyan titkoljuk vagy bénázzuk el a tetszésnyilvánítást.

Mikor fordult át ez a dolog, a virágcsokortól odáig, hogy nem-et mondunk az igen-re, és igen-t a nem-re? Vajon miért és mitől félünk ennyire? Vagy egész egyszerűen lételemünk lett a taktikázás? Talán nem hiszünk abban mi magunk sem, hogy ugyanolyan érdekesek lehetünk a másik számára akkor is, ha kimutatjuk azt, amit érzünk és gondolunk.

Ezzel pedig ismét kilyukadunk oda, hogy az ember valójában mennyire kishitű és önbizalom hiányos. Nem rendelkezik kellő öntudattal és a félelmeiből táplálkozik. Pedig valahol az ösztöneinkre hallgatva éreznünk és tudnunk kellene, hogy az lenne a járható út, ha felvállalnánk így is önmagunkat. Az is meglehet, hogy a mindennapi rutinban szükségét érezzük annak, hogy bizonyos izgalmakba bonyolódjunk. Ki tudja? Ítélkezni semmiképpen sem szeretnék, ellenben tisztán végiggondolva, azt hiszem, könnyebb dolgunk lenne, ha megtanulnánk újra hogy az igen, az egy erős igen, a nem pedig egy határozott nem. Ha újra tudnánk észlelni azokat a finom kis rezgéseket, amik megmutatják, hogy mit is élünk meg belül.

• érzések férfi ismerkedés nő párkapcsolat vonzalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!