„A múlthoz kétféle viszony vagy kapcsolat köthet: a feldolgozás vagy a kiégés.” Aki folyamatosan, teljes szenvedéllyel habzsolja a könyveket, az pontosan tisztában van vele, hogy egy jó könyv felér három pszichológussal is. Tompa Andrea legújabb megjelenése, a „Haza” is ilyen.

A betűk, a sorok, a mondatok, a belső „naplószerű” monológ kapcsán önmagadhoz is közelebb jutsz, vagyis olyan részekre világítanak rá benned, amihez eddig nem úgy nyúltál, illetve nem úgy foglalkoztál vele, ahogy kellett volna. Lehet azért, mert te saját magad nem érezted fontosnak, vagy nem fogtad fel (égbekiáltó) traumaként, viszont e könyv olvasása közben rádöbbensz, hogy mennyi minden el van raktározva a tudat alattidban, és mennyi mindenre emlékezhetsz úgy vissza, hogy összeszorul a gyomrod is. Az első sorban használt idézet a múltról beszél, de én egy kicsit más oldalról szeretném megközelíteni ezt a fajta múltat, mégpedig a trauma oldaláról. A trauma nem mindig kimutatható. A traumának nem mindig vannak látható jelei, és tünetei sem mindig lesznek. A trauma egy sunyi kis dög: ő nem dörömböl az ajtódon addig, amig be nem engeded. Ő fogja magát, beül a sarokba egy kávéval, és figyel. Belülről emészti a további életedet, a személyiségedet addig, amíg észre nem veszed és szembe nem fordulsz vele, hogy „na, nekem mondjad, ne mögöttem intézkedj.”

Traumája mindenkinek van. Még annak is, aki azt hiszi, hogy ő patyolattiszta. Nem. Traumája minden egyes embernek van, csak lehet, hogy még tudatosan az illető nem jutott el odáig, hogy feldolgozza, vagy hogy egyáltalán észrevegye, hogy valami nem oké. Egy trauma feldolgozásához önmagunkhoz való őszinteség, folyamatosan történő önismeret, és önazonosság szükséges. Amíg önmagadnak is hazudsz, amíg egy felszínes világban éled a mindennapjaidat csili-vili kirakattal karöltve, amíg számodra az én-idő és az önmagaddal törődés luxusnak számít, amíg előbb – akár öntudatlanul is -, a másikat hibáztatod ahelyett, hogy te is felelősséget vállalj magadért, addig egy darab múltbéli traumát sem leszel képes feldolgozni, de még felismerni sem. A legszomorúbb benne, hogy az ilyen ügyeknél nem az intelligencia vagy annak hiánya a kérdés, hanem, hogy mennyire vagy TE fontos saját magadnak. Hogy a társadalom mennyire tartja elvárásnak az önismeret kérdését: azt, hogy minden ember ép és egészséges legyen lelkileg, és ne diktáljon egy őrült tempót, amit van, hogy lehetetlen teljesíteni. Milyen elvárások szerint élsz? Kire hallgatsz? Mennyire és miért nyomod el saját magadat nap, mint nap? Hogy nem szabadna éreztetnie a világnak azt az emberekkel, hogy mennyire gáz kimutatni a levertséget, a rossz hangulatot, sőt, amíg a negatívat depressziónak meg gyengeségnek címkézik fel, addig nem várhatunk változást ilyen téren. Amíg az instagram a tökéletes lelkiállapotot és tökéletes feedeket nyomja a szemünk elé, addig mit is várunk?

A tökéletes feed látszata is egykori traumát tükröz vissza, ha jól figyelsz. Ha gyerekkorodban beleszülettél a totális káoszba, akkor talán megfogadtad kicsifejjel, hogyha te felnősz, akkor ezt te nem fogod hagyni, te nem így fogod csinálni, és ennek lett később a következménye a megfelelési-kényszeres tökéletesség… Saját magadnak, és a világnak egyaránt, de főleg dafke a családodnak, hogy „haha, látjátok? Ezt így is lehet.” És látjátok? Pont itt a lényeg! Minden ember szájából elhangzott már az a mondat, hogy „na majd én megmutatom!” Ez az a mondat, ami szintén arra mutat rá, hogy van egy feldolgozandó, még nem helyretett traumád a szívedben. Az ilyen mondatokra kéne odafigyelni nap, mint nap, amikor emberek között járkálunk. Az ilyen mondatok, az ilyen aprónak tűnő, semmilyen mondatok adják ki az emberek lelkének egy részét puzzledarabokban. Az olyan mondat, ami neked semmit sem jelent, lehet másnak, vagy aki éppen mondta, az egész felborult életét jelenti éppen. A trauma láthatatlan, és nem kimutatható. Nincs külön starbucks a traumáknak, hogy ott kávézzanak, beszélgessenek és cigarettázzanak. Viszont lehet, hogy amikor elhaladsz ma a starbucks vagy egyéb helyek mellett, akkor az ott ülők közül öten éppen valami feldolgozandó múltbeli sérüléssel küszködnek a mindennapjaikban. S látod? Látod rajtuk? Általában látod a szembejövő embereken az utcán, a tömegközlekedési járatokon, hogy éppen mi nyomja a szívüket, hogy éppen miben vannak benne, hogy mi a legfájdalmasabb történés az életükben? Nem. Ezért ne mondj semmit a másikról. Ezért ne ítélj elsőre. Először önmagadat vedd számba, hogy veled mi a helyzet, aztán rájössz, hogyha benned béke van, az egész emberiséggel béke van.

„Lehet, hogy az ember ésszel megérti, mi is történt vele egy trauma során, de idő kell ahhoz, hogy a szív, a lélek és az értelem összeérjen.”
(Sterczer Hilda)

A világ egy őrült tempót diktál, amit ha nem teljesítesz, gyenge vagy, mondja a megfelelési-kényszer. De nem lehetsz mindig bátor és erős és nem mindent csinálhatsz mindig 120%-ban, és igen, ez nekem is állandó probléma; én is mindig azt mondom, s arra is törekszem, hogy mindent is megoldok, mert nincsen olyan, hogy lehetetlen. A maximalizmus van, hogy átesik a ló túloldalára, és azt érezteti veled, hogy csak és kizárólag az a biztos, ha te csinálod meg a dolgokat. Hogy muszáj megcsinálnod még ezt meg ezt is, és na jó még ezt is, mert máskülönben baj lesz. De most állj meg egy pillanatra: mi baj lesz, ha valamit nem ma csinálsz meg, hanem mondjuk holnap? Mi lesz akkor, ha az aznapi teendőidet nem sikerül aznap megcsinálnod, hanem mondjuk a fele áttolódik másnapra? Vagy mi lesz akkor, ha tartasz egy lazanapot, vagy egyszerűen azt mondod, hogy egy héten egy nap az csalónap, amikor mondjuk csak 50%-san működsz? Ha a lelkiismeret a válaszod, akkor, – magamból indulok ki –, már el is kezdted túltolni a maximalizmust, aminek a vége a lelki-, és testi fáradtság, az üresség érzete, avagy a kiégés.

A trauma is ilyen: tolódik, tolódik, tolódik, és türelmesen vár, amíg rászánod magad arra, hogy bevalld a létezését.

A trauma nem luxuscikk, hanem teljesen hétköznapi fogalom és procedúra. Nem is kell messzire menni: ha például a jelenlegi párkapcsolatodban nem találod a helyedet, ha úgy érzed, hogy nem működik köztetek a kommunikáció, vagy ha az elköteleződéssel vannak problémáid, akkor ezek mind múltbeli terhek, amiket cipelsz és cipelsz a válladon, de még nem néztél a mélyükre. S tudom, annyira sablonos téma, de igenis hatással van rád az a környezet, ahol felnőttél, ahogy hatással lesz a későbbi kapcsolataidra az is, hogy a szüleid kapcsolata milyen volt.

Az önismeret kérdése, a felszín helyett lévő mélység vizsgálata sosem lehet luxuscikk.

• önismeret pszichológia tompa andrea haza

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!