A szerelem arcai
Mi a szerelem? Olyan állapot, amikor se nem látunk, se nem hallunk, tíz centivel lebegünk az aszfalt felett, és állandóan az imádatunk tárgyán jár az eszünk – vágjuk rá a kérdésre. De valóban ez, vagy csak ez nevezhető szerelemnek?
Lángolás, lobogás: tény, hogy amikor fellángol a szerelem, mintha lila köd ereszkedne ránk. Jó érzés ebben az örömmámorban úszni, amely némileg hasonlít a mániához, hiszen az agy ilyenkor extra örömhormon-adagot termel. Pörgünk ezerrel, minden sikerül, minden arannyá válik, amihez csak hozzáérünk. Ha pedig a szeretett személyhez érünk hozzá, jön az égszakadás-földindulás, ránk zuhan a plafon, mert akkorákat szeretkezünk, mint egy ház. Csakhogy ez nem tart, nem tarthat a végtelenségig. Az intenzív lángolás egyszer csak elmúlik, mire sokan úgy gondolják: kiszerettek partnerükből, és csalódottan tovább állnak. Aztán beleszeretnek valaki másba, és az egész kezdődik elölről. De vajon az igaz szerelem tényleg egy cipőhöz hasonlít, amit, ha kitapostunk, egyszerűen átlépünk a következőbe?
Rózsaszín szemüvegben: megfogtuk az Isten lábát, hiszen kipecáztuk az ideális partnert, amilyen nincsen senkinek – örvendezünk. Az illető tökéletes: szép, okos, vicces, figyelmes, estenként még gazdag is, és imád minket. Ő ugyanígy van velünk. Naná, hiszen egy kapcsolat kezdetén mindenki a legmegnyerőbb arcát mutatja, ami természetes, hiszen valóban meg akarjuk nyerni magunknak a másikat. Az idő azonban múlik, és előbb-utóbb kiütköznek az emberi gyarlóságok. (Jellemhibákról most ne beszéljünk, mert az más lapra tartozik.) Felhúzzuk az orrunkat ahelyett, hogy arra törekednénk, szőröstül-bőröstül, és nemcsak a hibái nélkül fogadjuk el partnerünket? Biztos, hogy a hozzánk hasonlóan esendő emberbe, és nem a szerelembe voltunk szerelmesek?
Szenvedély és szenvedés: „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” – szól a népdal, de számtalan slágerszöveget is idézhetnénk. Azaz közkeletű gondolat azonosítani a szerelmet a szenvedéssel. A magyar nyelv is lépre visz, hiszen a két szó (szenvedély, szenvedés) gyökere azonos. A fogalomzavar egyenes következménye: szép számmal akadnak, akik, ha nem szenvednek, azaz belecsöppennek egy kiegyensúlyozott kapcsolatba, amelyben a másik nem kínozza, hanem mondjuk a tenyerén hordja őket, mindjárt úgy vélik, ők nem is szerelmesek. És hamarosan útilaput kötnek a méltatlannak bélyegzett méltó partner talpára. Ugyanakkor boldogan vetik bele magukat különféle problémás kapcsolatokba. Szenvedélybetegekkel, nőgyűlölőkkel, nős pasasokkal, olyanokkal, akik képtelenek a meghittségre, vagy egyszerűen nem szeretik őket eléggé. A tragikomikus az, hogy tőlük várják (hiába), amit a „túl rendes” jelzővel elintézett másiktól megkaptak volna.
Érzéki vagy szellemi? Erósz és agapé. A régi görögök megkülönböztették egymástól a kétféle szerelmi érzést, amelyből az első a testi alapú, szerintük jóval alacsonyabb rendű vonzalom, a második a magas rendű, szellemi kötődés. Utóbbi járhat ugyanolyan nagyfokú hévvel, lángolással, mint az előbbi. Ilyesmit érzünk vallási elragadtatásban vagy egy szeretve tisztelt személy iránt, akivel a szexuális viszony fel sem merül. Sőt, sokak szerint például a jó tanár-diák kapcsolat ismérve a diákban buzgó agapé és a tanár agepéja diákjai iránt. Mert a tanítás csak akkor lehet sikeres, ha ez kölcsönösen megvan. Visszatérve a szerelemre: vajon egy partnerkapcsolatban valóban csak az erósz vagy csak az agapé lehet jelen? A kettő kizárná egymást?
A sokarcú kapcsolat: „A szerelem elmúlik, a szeretet megmarad” – szól a közhiedelem a tartós házasságról. Kertész Imrét idézve: a közvéleménynek nevezett tévhiedelem. Mert akik ezt mondják, valójában arra gondolnak: a lángolás elmúlik, a szeretet megmarad, ami igaz is. A szerelem azonban nem azonos a lángolással. Persze, lehet a része, de nem feltétlenül. A szerelem nem múló érzés, hanem létállapot, amelyben bensőségesen kötődünk egy személyhez, akit reálisan látunk, és így fogadunk el. Aki iránt erotikus, illetve mély lelki szenvedélyt táplálunk – intenzitásuk az idők során persze változhat, hol felparázslik, hol alábbhagy. Akivel az együttlét kiállta az idők próbáját, mert nem kínokat, hanem harmóniát hozott az életünkbe. Akiről úgy érezzük, ő a jobbik felünk – vagyis akivel kiegészítjük egymást.
Rados Virág
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez