A 'rúgjatok belém, akkor is megbocsátok' magatartásommal. Bizonyítani akartam. Azt, hogy én is szerethető vagyok.
Azzal kezdeném, hogy nem én választottam magamnak ezt az utat. Amióta az eszemet tudom, nagyon érzékeny ember vagyok. Korábban talán pont emiatt meglehetősen zárkózott is voltam. Persze az ember változik, és bár kifele sokkal nyitottabbnak tűntem, egyre mélyebben söpört maga alá mégis ez az érzés.
Egészen fiatal korom óta végigkísér egyfajta "sosem leszek elég jó" gondolat. Amíg még éretlenebb voltam, és sokkal kevésbé ismertem önmagam, addig nem láttam tisztán, hogy mindig, mindennel másoknak akartam bizonyítani. A túlzott kedvességemmel, a túlzott önfeláldozásommal, adakozásommal, a túlzott "rúgjatok belém, akkor is megbocsátok" magatartásommal. Bizonyítani akartam. Azt, hogy én is szerethető vagyok. Hogy én is elég vagyok.
Másokhoz hasonlítottam magam, és irigyeltem azokat, akiknek láttam a boldogságát. Irigyeltem azokat, akik függetlenül, és szabadon tudnak élni. Mert tudtam, én sehol sem vagyok hozzájuk képest. Ők mindig szebbek, jobbak, erősebbek voltak nálam....Örökös önmagam semmibevétele. Hát igen, ez voltam én.
Később persze számos csalódás és "pofon" után tudatosult bennem, hogy bármennyire is próbálkozom, az emberek nem attól fognak jobban szeretni, többre tartani, hogy mindent elviselek. Tudatosult, de változtatni még ekkor sem tudtam magamon. Továbbra is én voltam a nő, akit családilag, barátilag, érzelmileg használni lehetett. Szomorú szó az, hogy "használni", ha egy emberről beszélünk, hiszen ezzel elég keményen kitapossuk belőle az önbecsülés, mégis igaz. Én hagytam magam használni másoknak.
Borderline zavarom van. Ami a kötődésben, valamint az érzelmi hullámzásaimban mutatja meg igazán önmagát. Az, hogy folyamatosan félelemben élek, az elhagyatottságtól való félelemben, az még csak egy része a dolognak. De sajnos pontosan tudom azt, hogy mennyire borzasztó spirált alakítottam ki ez által magamnak. Olykor belenézek a tükörbe és arra gondolok, hogy mélyen legbelül, ott van még az a lány bennem, aki valaha voltam. Az a vagány, élettel teli, határozott lány. Aki most, jelenleg csak belülről ordít, hogy újra önmaga akar lenni. Nem ez a megtört, szomorú tekintetű, félelmekkel teli idegen.
Érdekes az élet. Érdekes, hogy mennyire képesek vagyunk felmérni a saját helyzetüket, és mennyire képtelenek vagyunk azon mégis változtatni. Sok dolgot szerettem. Sok dolog fontos volt nekem. Álmok, tervek, vágyak és emberek. Mind olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik már.
Most pedig csak ülök az erkélyemen, arra gondolok, hogy olykor rádöbbenünk, hogy a korlátaink időnként erősebbek nálunk. És rádöbbenünk, hogy ebbe már régen beletörődtünk. Hogy elfogadtuk, és magunkat sajnáltuk. És most még jobban arra gondolok, hogy ennél sokkal erősebbnek kell lennem. Mert nem engedhetem, hogy tényleg ennyiről szóljon az életem...
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez