A régi vőlegény

Amikor hazafelé tartottam a régi otthonomba, - igazából az egyetlen otthonomba - akkor megérett bennem a gondolat, hogy az egykori életemből semmi nem maradt. A városszéli utca ugyanaz volt, ugyanaz lakott még a szomszéd házban is, de valami végérvényesen megváltozott azon a helyen, ahol ember lettem.

Enyészet rágta a házak oldalát és a megvénült lelkeket. Ugyanúgy maradt minden, abban a mozdulatlan monotonitásban, ahogy akkor hagytam, mikor úgy határoztam, hogy nem megyek hozzá Imréhez, és másfajta sorsot keresek magamnak az ismeretlen világban. Tudod Anna, nehéz döntések ezek egy bakfis életében. Minden nélkül jöttem el, az eljegyzési gyűrűt is visszaadtam, pedig miről álmodik minden leány manapság? Bizony, férjhez akarnak menni, és nem azt mondom neked, hogy az én életem olyan nagyon teljes így, már úgy értem, férfi nélkül, csak azt sem ártana szem előtt tartania a lányoknak, hogy manapság a fiataluraknak nem olyan nagy ám a nősülési kedve. Ahogy a nők erkölcse elapadt, úgy esett vissza a lánykérések száma is.

Pedig Imre rendes ember volt. Csak tudod láttam magam előtt a szörnyű képet, ahogy kopasztom a tyúkot a hétvégi levesbe, szombaton meg tolom a kocsit a két üvöltő kölökkel az acélszerkezetes vásárközpontban, és Imre, aki annak idején sportos volt, nem segít leemelni a fél tucat mentes, szentkúti vizet a polcról. A teljes közöny várt volna rám, hidd el nekem Anna, totális érdektelenség a kisvárosi élet idillien fojtogató illatában. Emlékszem, mikor általánosba jártunk, a hentes neje felkötötte magát. Belehalnak az emberek ott a társas magányba. Mi meg majd belehalunk itt a nagyvárosban másba. Nekünk magunkkal kell vesződnünk, itt aztán tényleg egyedül vagyunk. Legfeljebb felhívjuk gyakrabban a kineziológust, vagy a pszichiáterünket. Fogadni mernék, ha most az ő felesége volnék, nem is tudnám ezeknek a szavaknak a jelentését. De nem olyan nagy a baj, csak tudod szeretek ilyen melankolikus képet festeni a világról, amit csináltam magamnak.

Télen láttam Imrét. Tizenkét évvel ezelőtt hagytam el, és képzeld mégse hízott meg. De ő alig ismert fel. Meg is lepődött, mikor ráköszöntem, bámult rám fehér arccal, mintha kísértet volnék és megkérdezte, hogy vagyok. Ennél általánosabb hülyeséget nem is szólhatott volna, de talán az ilyen valótlan helyzetekben nincs is mi mást mondani. Énvelem nagyot fordult a világ, mára másmilyen ember vagyok. A tulajdon anyám is úgy beszél hozzám, mint egy különös idegenhez, ha néha látom. De Imre nem változott semmit. Ne gondold, hisz azóta se nősült. Most úgy hiszem, csak akkor növeszt sörhasat, ha akkor, régen hozzámegyek. Ő megmaradt sportosan, szomorúan, én meg nagyvilágiasan, élvetegen. De ugye, hogy jobb így? Talán tényleg jobb így mindenkinek, Anna...

Szentesi Évi

Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!