Nekem is van múltam és lesz is még. De már nem fáj, már nem ijeszt meg visszatekintenem. Mert a múltam is én vagyok. Mostanra már tudom, hogy az összes megtörtént pillanata segített abban, hogy önmagam legyek, és azzá váljak, aki valójában vagyok.

Mostanra már tudom, ha régen még fájt is, de el kellett, hogy tiporjanak, földbe kellett, hogy döngöljenek, meg kellett, hogy alázzanak. Fájnia kellett a szívemnek, sírnia a lelkemnek, összeszakadnia a testemnek, hogy a végén fel tudjak állni arról a koszos padlóról, és tudatosítani magamban, hogy nekem van még dolgom ebben az életben.

Meg kellett tanulnom, a fájdalmammal együtt élni, és, hogy ez mind csak egy nagyon hosszú utazás része, és lesz majd egy megálló, ahol a fájdalom örökre elhagy. Nem szerettem soha beszélni róla, ha fájt. Lenyeltem, így külső szemmel nem láthatta senki, de egy valamire megtanított. Önmagamnak lenni. Nem elhagyni magam. Kiállni magamért.

Ami talán a legnehezebb volt, hogy nemet mondjak. Ezért történt meg milliószor, hogy egy csettintésre ugrottam, egy üzenetre, vagy hívásra fejvesztve rohantam, és nem láttam, hogy én csak egy játékszer vagyok. Nem hittem magamban, hogy elég erős tudok lenni, hogy nemet mondjak. Hagytam magam sodródni, és vártam a csodát. Azt hittem, majd minden magától megoldódik. De nem így lett… Majd egy idő után fel kellett tennem magamnak a kérdéseket, hogy „Mégis mi a sz@rt csinálok? Tényleg jó ez nekem? Mégis miért csinálom ezt magammal? Miért is nem tudok nemet mondani?" És rájöttem. Ez a sok szenvedés, mind értem volt. Ezek a hozzám nem méltó történések, mind arra voltak jók, hogy meglássam ez nem én vagyok. Hogy rájöjjek ki is vagyok valójában, mit is akarok igazán. Meg kellett értenem, hogy mi is az én feladatom igazából. Mire is szolgált, hogy szenvedtem.

• érzések lélekhangok múlt

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!