Ez az egyetlen téma, amit minden kövér ember legszívesebben messzire elkerülne. Lehet szépíteni, amikor mondják nekünk, hogy csak „erősek a csontjaink”, illetve „molettek” és „teltkarcsúak” vagyunk, de attól még az igazság az, hogy több kiló zsírréteggel a testünkön, mi még mindig csak kövérek maradunk.
Ha valaki az egész életét a testével foglalkozva tölti el, azért felállít pár szabályt az életében. Én sosem beszéltem még a kövérségemről. Beszélt helyette róla az általános iskola, amikor csúfolódtak rajtam, pedig nem is voltam akkor még annyira elhízva. Beszélt róla az édesapám és a családom, mert attól tartottak, hogy nem fogok tudni teljes életet élni, mintha valamilyen fogyatékossággal szenvednék, és megbélyegzett leszek a túlsúlyommal. Sok év gyötrődés után nagyon jó már „felnőttnek” lenni, mert az emberek az embert látják bennem és nem a súlyommal azonosítanak.
Ha komolyabban belegondolok, akkor sosem volt probléma számomra a bulizás például. Kimenni az emberek közé és jól érezni magam, nem érzem feszélyezve magam. De egy ruhavásárlás igazi kínszenvedés, minden egyes alkalommal. Emlékszem tizenévesen képtelen voltam találni magamra hozzám passzoló farmert és ott sírtam a próbafülkében. Féltem strandra menni, mert az emberek megnéztek és a legtöbb társaságban én voltam a „duci lány”. Végül amikor jöttek és mentek a férfiak az életemben, rájöttem, hogy a külsőmet imádják, annak ellenére, hogy én küzdöttem magammal mindig
Rengeteg fogyókúrázó és életmódváltó emberről olvastam bejegyzést mostanában és mindenki valami maga mögött hagyott rossz emlékként gondol a kövérségre. Pedig ne felejtsük el, hogy az az ember is mi voltunk, csak éppen nem vigyáztunk magunkra, vagy ilyen volt a genetikánk, az életmódunk. Ha valaki a munkájának él, mint amilyen ember én is voltam, nagyon könnyen el tudja hagyni magát. Sok éjszakás műszak után fel lehet nagyon hamar szedni 10-15 kilót. Amikor már alig ettem valamit, és még mindig híztam, akkor gondoltam azt, hogy most már ez sok. Az életmódváltást egészségügyi okokból kezdtem el, és nem bántam meg. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mikor kerülök ki ebből az ördögi körből, hogy magamat hibáztassam azért, ami történt a testemmel. De az igazság az, hogy ez a test kibírt pár krízishelyzetet és még mindig működőképes. Ha a testem nem ilyen lenne, én bizonyára más ember lennék.
És ugyan nem vagyok büszke arra, hogy egy betegségig vártam arra, hogy elkezdjek fogyni, de megértem azt, hogy nem volt akaraterőm hozzá. Megértem azokat az embereket, akik az evésbe menekülnek, mert ez egy ördögi kör. Megértem azokat az embereket, akik szomorúan néznek a tükörbe, mert nem bírják elviselni a látványt. És megértem, hogy nincs motivációjuk magukra, mert ez a változás rengeteg lemondással, önfegyelemmel és áldozattal jár. Nincs több éjszakákon át tartó bulizás és italozás, mert másnap edzés van. Nincs nassolás, mert másnap a futópadon vagy a TRX-en lógva, amikor próbáljuk azt a sok kiló pluszt nulla izomzattal megtartani, százszor is megbánjuk, hogy áthágtuk a szabályokat. Nincs több kifogás, és ott kell lenni az edzésen, nem lehet megkerülni a gyakorlatokat, mert azzal csak magunkat csapjuk be.
Érdekes dolog, de amikor látok egy elhízott embert a saját gondolataiba és nyilvánvaló komorságába fordulva, miközben utazok a városban, én mindig olyan szépnek látom őt. Látom az arcát, elképzelem, milyen lehet, amikor nevet és vajon milyen fantasztikus ember is lehet ő, és sajnálom, mert látom, hogy ebből az elismerésből kirekesztődik. Tudom, nagyon ijesztőnek tűnne a helyzet, ha odaállnék és megölelném én, a vadidegen, de legszívesebben ezt tenném. Mert átérzem a helyzetét.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez