A lábbeli fogalmának ismerete egészen Kr.e. 8000-ig vezethető vissza. Az azóta eltelt 10 000 év során minden elképzelhető anyagból és fazonban készítettek cipőt – ezek között találunk funkcionális, valamint a viselésre teljesen alkalmatlan, szimbolikus jelleggel tervezett darabokat is.

Egy-egy megdöbbentő, új ötlet láttán hajlamosak vagyunk hanyatt vágódni és hajtogatni, hogy a mai tervezők megőrültek – a következő képek láttán azonban megbizonyosodhatunk arról, hogy a régieket sem kellett félteni. Lássuk az elmúlt évezredek susztereinek legmeghökkentőbb ötleteit.

Égnek meredő menyasszonyi papucs

A 19. század Franciaországában a falusi menyasszonyoknak bizony nem volt könnyű dolga. A meglehetősen kényelmetlennek tűnő cipőt a vőlegény csináltatta; minél magasabbra kunkorodott az egy darab diófarönkből kifaragott talp, annál hevesebben lángolt szerelme leendő arája iránt.

Kabkab

Bármennyire elképzelhetetlen, ez a több tíz centiméteres emelvény nagyon is funkcionális lábbeli, amely az utca mocskától és a fürdők márványpadlóinak forróságától volt hivatott megkímélni a libanoni nőket. A 14-17. században virágkorát élő papucs neve egyébként hangutánzó szó, a benne csoszogó nők klaffogását idézi.

Paduka

Ezúton köszönjük meg a 17. század indiai tervezőinek a padukát, amelyet a mai közkedvelt tangapapucskáink és saruink elődjének tekinthetünk. Az apró különbség csupán annyi, hogy a padukán egy darab pánt nincs, teljesen merev talpát pedig olykor még emelvényre is rakták. A járásra nem, inkább csak csoszogásra alkalmas készülék fából, vasból vagy elefántcsontból készült és alkalomtól függően bevonhatták ezüsttel, arannyal vagy más díszítőelemekkel. A padukát különböző mazochista vallási szertartásokhoz is használták, ekkor a talppal érintkező felületét szögekkel, tűkkel borították be. A szertartás során ebben járkáló személy 20-40 perc után a fájdalom olyan mélységeit éli meg, amely eufórikus állapothoz, sőt, szexuális kielégüléshez vezet. Kipróbálása ellenjavallt.

Okobo

A mai platformok elődjét a japán gésatanoncok (az ún. maiko-k) már a 18. században is büszkén viselték, és ez most sincs másképp. A kényelmetlen flipflopnak a divat mellett fontos funkciója is van: a hölgyek méregdrága kimonója a 14-20 centis patatalp nélkül bizony a koszos földet súrolná. Az emelvény egyetlen darab, üreges fából készül, a V-alakú pánt színe pedig fontos jelentéssel bír: a kezdő maiko piros színt visel, míg a haladó gésagyakornokot már megilleti a sárga is.

Lótuszcipő

A kínai lótuszcipő feltalálását és forgalomba hozatalát méltán nevezhetjük a divattörténelem sötét korszakának. Az aprócska, hímzett selyemcsodát első ránézésre helyes kis babatopánnak gondolnánk, de sajnos ennél többről van szó. A cipő viseléséhez tartozó eljárás lényege, hogy a delikvens fiatal hölgy lábkörmeit levágták, a lábujjakat pedig (a nagylábujjat leszámítva) hátrakötözték. A lábfej csontjai több helyen szilánkosra törtek, és az így “gyógyuló” láb elcsökevényesedett. Az áhított, mindössze 7 és fél centiméteres méret elérése hosszú folyamat eredménye volt, a kötést időről időre leszedték, a körmöket újra levágták és a lábujjakat még hátrébb kötözték. Az ily módon végül a lótusz alakjára emlékeztető teljesen eltorzult és megnyomorított lábfej egyrészt hihetetlen módon felizgatta a férfiakat, másrészt az csökevényesség mértéke fontos jelentéssel is bírt: minél kisebb lótuszcipőt viselt a hölgy, tehát minél kisebbre faragták a lábát, annál inkább vált munkaképtelenné, ezzel szimbolizálva az őt eltartó férj gazdagságát. A lótuszcipő és az ezzel járó lábtorzítás intézménye a 10.századtól egészen a 20. századig legálisan működött, majd betiltották. A hagyomány azonban sok helyen csendben fennmaradt, így Kínában még ma is találkozhatunk “lótuszlábú” idős nőkkel.

Magassarkú férfiaknak

Nincs új a nap alatt, a cipőtervezők a 17. századtól egészen napjainkig időről időre ellenálhatatlan vágyat éreznek arra, hogy magassarkúban lássák az erősebbik nem képviselőit. Évszázadokkal ezelőtt, amikor az európai előkelőségek háza táján divatba jött és a harisnya és más, testhezálló ruhadarabok viselése, hirtelen kiemelt szerephez jutott az alsótest, kiváltképp a formás lábak mutogatása. Mi nők mind tudjuk, hogy a virgácsokkal csodát művelnek azok a jól eltalált plusz centik, de ez maradjon is a mi kiváltságunk: reménykedjünk, hogy a magassarkú cipő és a férfiak kombinációja egyhamar nem lesz a hétköznapi utcakép része.

Balett-csizma

A Japán mangalányok körében nagy népszerűségnek örvendő lábbeli sokáig csak a fétis üzletek kedvelt portékája volt, mígnem valahogyan kiszivárgott az utcai divatba is. Az elöl hagyományos balettcipőre hajazó, hátul tűhegyes tűsarkakban végződő topánban az azt viselő egyén a balerinákhoz hasonlóan “en pointe”, azaz a nagylábujjának hegyén kénytelen tipegni. Ez hosszútávon nem túl kényelmes, nem is egészséges, de legalább ronda.

Super Elevated Platform by Vivienne Westwood

Vivienne Westwood kreációját  a modern divattörténelem egyik ikonikus darabja – a cipőről legyen elég annyi, hogy még a már akkor is vérprofinak számító Naomi Campbell sem tudott végiglépdelni benne a kifutón 1993-ban. Helyette inkább hatalmas röhögés közepette zakózott egy nagyot, a szakma legendás pillanatinak egyikét teremtve meg ezzel.

A sarkatlan magassarkú

A híres és meglehetősen bizarr sarkatlan csizmát Antonio Berardi álmodta meg 2007-ben, majd Victoria Beckham tette híressé 2008-ban. A cipellő a tervező szerint kényelmes és a látszat ellenére stabil, Victoria azonban mégsem tűnt túl lazának benne. Habár valljuk be, ő másban sem tűnik annak.

Armadillo by Alexander McQueen

Alexander McQueen 2010-ben engedte ki a vadonba Armadillo névre keresztelt űrbéli lábbelijét, amire természetesen nem más csapott le azonnal, mint a polgárpukkasztó stílusáról elhíresült Lady Gaga. A “Bad Romance” című slágeréhez készült videoklipben egy egész szett Armadillo-t vonultat fel az énekesnő és a tánckar, népszerűvé téve ezzel a járásra egyébként nagyjából alkalmatlan cipellőt.

Merkl Bogi

• cipő divat divat történelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!