Az idei év nem volt könnyű. Nekem sem és valószínűleg sokunk számára sem. Mondhatjuk azt is, hogy talán egyel többször néztük meg közelebbről a padlót, hiszen voltak hullámvölgyek rendesen. Aztán az ember idővel rádöbben valamire.

Amikor életünk egyes nehéz periódusaihoz érünk, még nem értjük az ok-okozat közötti összefüggéseket. Nem értjük azt, hogy miért kapjuk ezeket a pofonokat. Ehelyett az önsajnálat, és az önszeretetlenség szintjére süllyedünk, ahol képesek vagyunk hosszú időre helyjegyet foglalni. Számomra is kijutott ebből, és tapasztalatból mondom, hogy nem a legkényelmesebb „utazásom” egyike volt ez.

A napjaim nagyjából azzal teltek, hogy próbáltam magyarázatot találni arra, hogy miért is történt az, ami. Hogy mikor fogok végre újra normális és boldog életet élni. Hogyan találok vissza majd egyszer ahhoz a régi önmagamhoz, aki szerethető volt. Keserű, és megfáradt voltam belül, és az az igazság, hogy sajnos bármennyire is próbáltam ezt palástolni, egyszerűen sugárzott belőlem.

Mert igaz az, hogy amíg nincsen rend odabent, addig nem lesz rend idekint sem. Én is voltam kétségbeesett, és tanácstalan. Sírtam át éjszakákat, és követtem el hibákat, amikért persze rendre bűntudattal ostoroztam magamat később. Nem értettem, hogy miért nem jönnek össze a dolgaim. Az ismerkedéseim sorra kudarcba fulladtak, és én ott álltam a tükörbe nézve, és tudtam itt nem a külsőségekről van szó. Hiába voltam rendben kívül, ha belülről eredendően jött belőlem a bizonytalanság érzése.

Be kellett ismernem, hogy nem fogadtam még el önmagam, nem voltam jóban azzal, aki voltam. Kívülről vártam a megoldást, de magamban kellett rátalálnom. Mert kevés az, ha mástól várjuk, ha akár egy új partnertől várjuk a megoldásokat. Nekünk kell dolgoznunk érte. Amikor erre rádöbbentem, egyszer csak, eljött egy pont, amikor már annyira sok volt ez az egész, hogy felismertem a változás az én kezemben van.

Megtanultam szép lassan, hogy az sokkal fontosabb, hogy én mit gondolok saját magamról, mint az, hogy mások, különösen, akik nem is ismernek, milyennek látnak. Próbáltam a negatív gondolataimat, pozitívokra cserélni. Pedig sosem szerettem a hurrá optimizmus képviselőit, mégis be kellett ismernem, hogy a kesergésnél sokkal könnyebb, ha végre felállok és elindulok tovább. Magyarán szólva arra próbáltam koncentrálni, ami jó nekem, és nem arra, ami kevésbé. Mert ha valóban a jó dolgokra összpontosítottam, akkor nem volt helye a negatív érzéseimnek köztük. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha ne éreztem volna magam onnantól kezdve rosszabbul, vagy éppen szomorúnak, csupán csak azt próbáltam meg értékelni, amim van.

Minden nézőpont kérdése, és ez valóban igaz.

• életfelfogás életszemlélet gondolkodásmód lélekhangok pozitivitás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!