A Fény születése

A Holdat elzavarta. A Napnak ablakot nyitott. Kislány szeméből a rossz álmokat kicsókolta. Az éjszaka rémeit a lepedő réseibe simította. Kávét ivott cukorral. Friss csokoládét tört. Haját megfésülte, arcát megmosta. Ráncokat egyenesített mosollyal. Mosolyt űzött könnyekkel. Híreket olvasott, félt, de maradt.

Aranyló tojást ütött fehér tálba, illatokkal csalogatott mindenkit asztalához. Világszép kislányát kézen fogta, törékeny szárnyaira vigyázott. Vágyaival nem bántott. Sétált napsütésben, decemberben és felhőket terelt varázspálcával.

Gondolatban az óceánnál járt, becézte, kérlelte, vigye el a hidegséget és a rossz szavakat. A víz istenéhez könnyű ruhában könyörgött és képzeletben arcához érintette az elmaradt öleléseket. A homokban megfigyelte a lábnyomokat, ahogy elsétáltak a színes házak felé. Magát kitárta és az ég szélén csücsülő felhőre telepedett. Vitatkozott. Istenével. Kilépett és belépett. Maradt és ment. Térben és időben.

Tenyerében melengetett megfagyott szíveket, a hideg megégette, nagyon. Anyát vigasztalt, ki gyermekét idő előtt adta át az égnek. Szíveket ragasztott, és szomorú lett az örökre ott maradó repedésektől. Segített álmodni és ébren lenni. Tartani és engedni. Sírhoz ment, gyertyát gyújtott, állt, s már nem kérdezett. Imádkozott, önmagához. Istent kérte, változzon meg, de ő nem felelt csak ölelt. Meleg szobában fotelba ült. Fényűző vacsorára bűneit hívta, bocsánatot kért és megbocsájtott. Csokis tortát sütött mandulával, végül minden szennyest elmosott. Körmei felszakadtak, annyira kapaszkodott. Örömeit ünneplőbe parancsolta, koszos arcukat megmosta. Feketét engedett a fehérhez.

A lábát arany kalitkából kilógatta, a múltját színes papírba csomagolta. Válaszolt ezer kérdésre, és kételkedett minden válaszban. Ringatott hangjával sötétben tapogatózókat, belemerült történeteikbe. Bejárt végtelen erdőket, és útja végén gyógyító fűszerekre lelt. Életét szétzúzta, majd összerakta. Ordított fáknak, hempergett a fűben, kacagott csillagszemű gyereknek. Ruháját levette, meztelen bőrét vágyaival festette. Illata vanília, majd égetett cukor. Gyúrt tésztát a szomorúságnak. Málnakrémet kevert a szerelemnek. Boldogságot keresett.

Írt és élt titkos életet. Mandula roppant, fáradt lelke ízek közé zuhant. Elesett, felállt. Szoknyáját leporolta. Ebédet főzött. Ruhát vasalt. Kívánságait egyenként fonta az anyag szálai közé. Sugdosott gyengéd áldásokat az ingeknek, óvjanak, védjenek. Nappal másoké lett. Éjszaka önmagáé. Betűk és hangok a szeretői. Dobozokba csomagolt barátságot, tiszteletet, bizalmat, és a szent pillanatok hajába szalagot kötött.

Emlékezett rájuk, kik elmentek, bejárta az utcákat velük. Sétáltak virágos ablakok alatt, poros házak árnyékában, kézen fogva fényekkel, árnyakkal. Látta a poklot, nem mindig hitte a mennyországot. Belekortyolt a tengerbe és fázott a sivatagban. Nyugalmat nem lelő álmokat szelídített. Békét várt és néha kapott. Végül egy pillanatra megállt. Áldást kívánt mindannyiunknak. Szentséget a napoknak.

Az asztalt megterítette. A haját hátra simította. A virágokat vázába tette. A nyugtalanságot megnyugtatta. Az angyaloknak ajtót nyitott. Összeérintette tenyerét. Mindenki nyelvén imádkozott. Szeretteit karjában ringatta. A távol lévőket csukott szemmel asztalához hívta. Csillagokat szórt.

Amikor még igazi kislány volt, nem felnőtt testbe zárt, mint most, mindig úgy látta, hogy ebben az időszakban a felhőket széttereli az égen egy kéz, vagy még inkább, csillogó varázspálca. A bujkáló csillagok megrázzák magukat és a lyukon keresztül színes fényeket öntenek az emberekre. A fényecskék a fenyőfa ágaira ugrálnak, és ettől mindenki jókedvű lesz. Valahogy így képzelte. Igazából még mindig így képzeli. Talán ilyenkor valóban áldás van a Földön, közelebb kerül a fény és átfesti a szürkeséget. A puha havat koszos csizmával mocskoló sötétség visszahúzódik a kövek alá, s mi együtt várjuk, míg ideér a Fény. Egészen közel hozzánk.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Barna Berni

Csak nemrégiben jutottam el oda, hogy le merjem írni magamról azt, hogy: Író. Egy megjelent és egy megjelenésre váró könyvvel és számtalan írással a hátam mögött. Szóval, író vagyok. Írónő aki szenvedélyesen kutatja azt, ami a felszín mögött van és csak ritkán látható. Ehhez be kellett járnom a fél világot és a saját útjaimat is. Azt az utat, ami szerintem az egyetlen út, mi egymáshoz vezethet minket. Az önismeret útját. Erről írok, néha szépen, néha nyersen, de remélem őszintén. Napi Júlia: Ki is valójában Júlia? Júlia minden létező. Istennő, királynő, gyermek, anya, feleség, szerető, szabályos és szabálytalan, elveszett és erős, önálló, tévelygő, céltudatos, forró és hideg. Júlia mi vagyunk, mi, Nők, minden minőségünkben megnyilvánulva. Vannak korlátaink, de ezeket a korlátokat valójában mi hoztuk létre önmagunk számára, mert azt hittük, majd megóv a csalódásoktól. Aztán még is csalódtunk, majd újra és újra felálltunk. Megértettük, hogy valójában Júlia a sérüléseitől lett erős, mert ezeken keresztül felfedezhette azt: Ki is Ő valójában? Júlia én vagyok és te vagy. Ezek a mi történeteink.