Felelősségteljes vagyok. Régen mindig azt gondoltam, hogy ez az a tulajdonság, mely a személyiségem egyik legkézzelfoghatóbb alapja. Ellenben az életem alakulása, a döntéseim és a cselekedeteim, szembesítettek azzal, hogy bármennyire is meghatározó jellemvonás bennem a felelősség, nekem is bőven van még mit tanulnom ebből a leckéből.

Mostanában más irányt vett az életem. A nagymamám elvesztése után, rengeteg dolog átértékelődött bennem. Kicsit ha úgy vesszük, vissza is vonultam mindeközben. Párhuzamosan elindult bennem egy külső és belső változás.

Belekerültem én is a felgyorsult világ örvényébe. Biztonságosabb életet szerettem volna teremteni önmagam számára, így hosszú évek után, tavaly ősszel, magam mögött hagytam az eddigi hivatásomat, melynek az ára sajnos az lett, hogy kevesebb időm lett önmagamra, és mindazokra a dolgokra, melyeket korábban szenvedéllyel csináltam, köztük az írásra is. Mindennek ára van.. De talán szükségem is volt egy kis szünetre. A változás alatt, valahogy én sem igazán tudtam, hogy épp kivé válok, mit szeretnék magamból kifejezni, képviselni, mi zajlik bennem és ami a legfontosabb, hogyan tovább, mit szeretnék csinálni?

Még mindig úgy hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Bár egy részem, csalódott, hogy bizonyos szempontból rezignáltam az elmúlt időszakban, mégis valahol tudtam és a szívem mélyen most is tudom, hogy néha szükségem van arra, is hogy csak tapasztaljak, legyek, majd leszűrjem a konklúziókat. Igazán, ezekből az életszakaszaim megéléseiből tudok én is adni. Magamnak. Meg úgy a világnak.

Máskor mégis megkérdőjelezem önmagam és felébred bennem a bűntudat, hogy leeresztettem, nem haladok, csak stagnálok. Keresem az irányt, a lelkem hívó szavát. Úgy hiszem, hogy amikor az élet elvesz valamit tőlünk, vagy látszólag lemondásra, nehéz döntésre kényszerít minket, végül mindig kárpótol az ajándékaival. Legtöbbször sokkal többet ad a bátorságunkért cserébe, mint amit valaha is álmodni mertünk.

Az én elengedésem elsődleges feladata talán a ragaszkodás volt. A ragaszkodás az elképzeléseimhez, az elmúlt dolgokhoz. A megoldás pedig a megengedés volt, hogy talán valami sokkal szebb és igazabb dolog vár rám, ha hagyom megtörténni. Ha lehetőséget adok rá magamban, megnyílok rá és nem tervezek. Ha nem akarom hinni, hogy én már tudom, hogy csak úgy lehet jó, ahogy elképzeltem és máshogy nem. Ez volt a kulcs, hogy az élet tényleg meg tudjon ajándékozni. Vele. Az igazi társammal.

Visszatekintve azt gondolom, végül minden út Rómába vezet. Lehetne boncolgatni, hogy erre rájöhettem volna előbb is, vagy tényleg mindent akkor kapunk meg, akkor érünk oda ahová kell, amikor készen állunk rá.

• boldogság felismerés lélekhangok önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!