2024: Egymásra licitál az Emmy- és a Grammy-díjátadó

Az élet valóban csak egymás felülbírálásáról, a nézettségről és az anyagiasságról szólna? Tényleg azé a hatalom, aki a legnagyobb embertömeget képes megmozgatni? Mintha minden alapjáratban fontos fogalom teljesen kifordítva kerülne jelenleg az asztalunkra.

Január tizenhatodikának hajnalán adták át az Emmy-díjat, most pár nappal ezelőtt február 4-én Los Angelesben pedig a zenei díjátadón, a Grammy-t. Előbbinél egy bizonyos ponton a Rém rendes családból ismerté vált színésznő, Christina Applegate egy bot segítségével sétált fel a színpadra, hogy díjat adjon át. A színésznőnél 2021-ben szklerózis multiplexet diagnosztizáltak, ami egy olyan központi idegrendszert érintő gyulladásos autóimmun betegség, aminek egyelőre nincsen ismert gyógymódja: az agy és a gerincvelő idegsejtjeinek védőburka, a velőshüvelyének megbomlásáról van szó, és az esetek felében rokkantsághoz vezethet. 2023-ban végleg visszavonult a szakmától, és egészen az idei Emmy-ig, meg sem jelent nyilvánosan.

Világkörüli turnéját egy kis szünetre hivatkozva mondott le, majd 2022-ben bejelentette a visszavonulását. Celine Dionnál stiff-person-szindrómát diagnosztizáltak: egy olyan gyógyíthatatlan neurológiai betegség, ami többek között az izmokat támadja meg - a szívet és a hangszálakat is beleértve. 2 év eltelte után a népszerű énekesnő, a 2024-es zenei rendezvényen tűnt fel, hogy Taylor Swith-nek átadja azt a díjat, amivel immáron négyszeres Grammy-díjassá nőtte ki magát.

Egyrészt megható és szívet melengető volt mindkét pillanat, viszont másrészről nem tagadhatom le azt, hogy eszembe jutott, mennyire feltűnő a két rendezvény versengése. De vajon a népszerűség-hajhászás vagy a valódi érzelem a hatalmasabb ebben a procedúrában? Az is elképzelhető, hogy már annyira automatikussá, megszokottá vált a versengés az életünkben, hogy oda is beleképzeljük, ahol valójában az árnyéka sincs meg. Hajlamosak vagyunk a rossz nézőpontot magunk előtt tartani, miközben mélyen belül várunk a pozitívra, a változásra. Vágyunk és remélünk, miközben a valódi hit marad csak el. A hit kérdésről esszét írni, nem is tudom, hogy mennyire van értelme és hogy egyáltalán el kéne-e kezdeni belemenni, de aztán meg ott van a másik oldal, hogy igazából, akár akarjuk akár nem, de összekapcsolódnak. Egymásról szólnak. A népszerűség, a hatalom nincs a remény és hit nélkül, és fordított helyzetben sincs ez másképp, mivel valaminek a megkérdőjelezhetősége is releváns.

Az Emmy szervezői valószínűleg valami nagy durranást szerettek volna, ami egyben természetesen az általános akarat is: valami, ami jelentős, ami fontossá teszi az egész rendezvényt. Amire felfigyel a világ, amiről majd az elkövetkező napokban, hetekben beszélnek az emberek, a sajtó, hiszen amire manapság nem figyelünk fel, az talán nem is létezik. A legnagyobb küzdés pedig valójában ez: legyünk minél láthatóbbak! S ezt van, hogy még erőszak útján is kiharcoljuk magunknak. Nem lepődünk meg az erőszakon, nem lepődünk meg a hangosságon, nem lepődünk meg az önzőségen, nem lepődünk meg a pletykáláson, a hátbatámadáson, a sikerorientáltságon, a kihasználtságon. Nem lepődünk meg, viszont úgy teszünk, mint aki elítéli, mert azt hisszük, hogyha hangosan ellene vagyunk, akkor nekünk nagyobb sikerünk lesz: azt hisszük, hogyha eljátsszuk az undort, akkor jó úton vagyunk, miközben nem vesszük észre, hogy az egészből a lényeg marad ki: azt, amit valójában érzünk, amit valójában hiszünk, amit valójában gondolunk. Nem vesszük észre a körforgást sem, amibe egy idő után belekerülünk: ahol lassan, de biztosan fontosabb lesz a népszerűség, a like-ok száma a valódi tartalomnál, a valódi véleményeknél. Ahol nem az számít, hogy valójában hogyan gondolkodunk, hanem hogy hány emberhez ér el s hány kattintást, majd együttműködést kapunk érte. Napjainkban nem menő az ésszerűség, és mindent feláldoznánk akár 5 perc hírnévért is. A végén pedig csodálkozunk, amikor körbenézünk, és nem látunk mást csak elüresedést, kétszínűséget és bizalmatlanságot.

Hogy ez hogyan vonható össze a két szóban forgó díjátadóval? Úgy, hogyha megfigyeljük, az Emmy és a Grammy is – az Oscarról nem is beszélve –, már sokkal inkább a hatalmi kapcsolatokról, a népszerűségről szól, mint a tényleges tehetségről és mondanivalóról. Átestek a ló másik oldalára: már nem csak elhiszik, hanem kérdés nélküli tényként jelölik azt, hogy az egész világ rájuk kíváncsi, hogy nem létezik más program, más esemény, csak az, hogy éppen ki és hányszor kap díjat, és azért, mert mindenki rájuk kíváncsi, úgy bármit bárhogyan megtehetnek. És az a bármi évről-évre nő: évről-évre überelni kell azt, amit előző évben elértek. Ha most gyógyíthatatlan betegségben élő népszerű és meghatározott karaktereket tettek reflektorfénybe – akik ráadásul nőneműek is, tehát ezzel megmutatták azt is, hogy ők igenis figyelnek a feminizmusra, hogy igenis fontos számukra a nők helyzete a zene-, és filmiparban, és ezzel ki is állnak az egyenlőség mellett. 2in1.

A Grammy social médiájában kétség kívül a nőkre helyezték idén a fókuszt. Ott volt Jay-Z persze, aki több évtizedes munkásságáért vehette át a Globális hatás-díjat, viszont beszédében felhozta, hogy szégyen, amiért felesége Beyonce sosem lett győztes az év albumának kategóriájában, ráadásul mellette állt a 12 éves lánya is, Blue Ivy, aki mint egy jó statiszta, felügyelte édesapja szereplését. Vagy az egyik kedvenc pillanat az volt, amikor a háttérben még a megérkezésnél Taylor Swift észrevette Lana del Rey-t és maga mellé húzta. De a közösségi médiában mindenféleképpen a női zenészek uralták a terepet: egymással fotózkodtak, egymáshoz való hozzáállásukat mutatták be a videók is, amik készültek az eseményen. A női energia úgy uralta a levegőt, mintha azt akarta volna bemutatni, hogy nincs itt semmiféle egyenlőtlenség a nemet között: a nők helyzete kiváló a zeneiparban, és egymást is segítik. De hát a díjátadók mindig egy kicsit képzelt világot mutattak be, nem igaz? Azt mondják, hogy például az Emmy-n vagy a Grammy-n az ember ünnepelni megy, szórakozni, olyanokkal lenni, amilyenek ők: ott nem dolgozik, így a valóságban lévő harc, küzdelem, egymást szakmai szempontból legyőzése a díjátadón egyáltalán nem jelenik meg. Béke lehet, mert nincs nyomás, nincs mérce, hiszen ha eljutsz egy ilyen rendezvényre, akkor az már eleve azt jelenti, hogy valaki vagy. S ha valaki vagy, befogadnak. Ahogy a zenei átadón állva táncoltak például akkor, amikor Miley Cyrus előadta a Flowers című számát, s mindenki meghatottan és őszintén nevetett, örült annak, mikor az énekesnő a mikrofonba kiabálta két sor között azt, hogy erre a pillanatra, mikor megnyerte élete első Grammy-ját, mindig emlékezni fog.

Ebbe jelent meg az Emmy-n Christina Applegate, a Grammy-n pedig Celine Dion. Előbbi 2023-tól vonult vissza a nyilvánosságtól, utóbbi 2022-ben. Mindkettőnél állva tapsolt a közönség, a közönségben ülő kollégák. Megjelenítették a szépséget az elfogadásban, az egyszerűséget a törődésben, a támogatást a felszín alatt. Mert míg felmerül ezeken az estéken az olykor giccsesnek sikerülő beszédek és emberi viselkedések kapcsán egy hamis világképe, addig itt most ez a látszatvilág fala erre a kétszer pár percre lehullt, s megkaparinthattunk valami igazán fontosat: láthattuk, hogy vannak érzelmek az álarcok mögött. Hogy vannak igazi jelentőségű pillanatok a maszkok mögött. A szervezők készülhettek nagydobásra, bedobhatták a legnagyobb fegyverüket, amit éppen találtak, de attól még az ott meghívottak dönthették el, hogyan viszik tovább: a játszmát folytatják, vagy a szerepnélküliséget.

Mindig van egy döntés – a legnagyobb felszínben is.