Nehezen teszlek le, mintha csak láncdohányos lennék, úgy szívom be újra és újra a szépen csengő mondataid, mint más a cigarettafüstöt. Kicsit kaparja is a torkom az igazság, az igazság, ami kitörne belőlem, de ehelyett csak köhögök, mert a tüdőmre ment, hogy mindig elnyomjam az érzéseimet. És a lelkemre.

Legszívesebben úgy nyomnám el őket, mint az elszívott cigaretta utáni csikket, de tudom, hogy le kell szoknom rólad. Hogy le kell tegyelek, mert ez így nem visz előre, csak mindig visszaránt. Tudom, hogy egy dolog biztos csak: hogyha akarsz valamit, akkor teszel érte. És hiába súgod a hajamba, hogy nem tudsz nem szeretni engem, ha az egyetlen dolog, a hiányod, amit igazán adni tudsz nekem.

Tudod nekem sem könnyű- mondod, de mégis én vagyok az, aki egyedül hajtja álomra a fejét, aki egyedül kel és kizárólag magáért felelős. Pedig lehetne máshogy.

Meguntam várni rád, meguntam azt is, hogy mindig azzal áltatom magam és a környezetem, hogy ez volt az utolsó, holnaptól tényleg nem beszélek veled. Egy darabig működik is a remegő kézzel eszkábált védelmi rendszerem, de mindig megbicsaklik, ahányszor úgy mondod ki a nevem. Úgy, ahogy nem szabadna. A láncdohányos is tartja magát egészen addig, amíg nem nyomnak cigit a szájába. Hát tessék.

Olyan vagyok, mint egy iskolapéldának beillő függő: nagyon jól megy a leszokás, már legalább tízszer sikerült. Csak aztán mindig visszaestem.

Te pedig nem igazán teszel az ellen, hogy ez máshogy legyen. Nem adod meg nekem a továbblépés lehetőségét, mert mindig előkerülsz, én pedig úgy tépem le a testemről a szerelemtapaszokat, mintha nem is az lenne az eredeti terv, hogy elengedjelek.

• elengedés függőség lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!