Vége van
Hosszú időbe telt, mire megtudtam neked bocsátani, mire el tudtam felejteni a fájdalmakkal, sírással teli napokat, amiket okoztál. Tudod mi segített? Az, hogy gondolatban ugyan, de felértem annak a hegynek a csúcsára, és kitűztem a saját lobogómat, az én boldogságom zászlaját.
Szeretném neked megköszönni, hogy így megtanulhattam, hogy csak hinnem kell magamban, mert én is érek valamit, hogy utánad is van élet, és, aki szereti a másikat nem tapos bele a lelkébe, ezzel akkora fájdalmat okozva, hogy ne érezzen mást csak ürességet. Mert te ezt tetted velem…és fájt, iszonyatosan. Üvölteni tudtam volna. Helyette leültem, és elkezdtem magammal megbeszélni, hogy kell ez nekem? Hagyjam továbbra is, hogy fájjon? Hogy a fájdalom továbbra is tönkre tegyen? Arra jutottam, hogy ahelyett, hogy harcolok ellene, egyszerűen szépen megkérem, távozzon az életemből. Nyilván én is tudtam, hogy ehhez elsősorban az kell, hogy akarjam, hogy elmenjen. Akartam. És sikerült …
Mert már nem haragszom. Már nem fáj. Ahogy te is, úgy ő is elment, örökre. Mert tudom, hogy olyan már soha nem lesz, hogy én és te…VÉGE VAN!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez