Kifogyott belőlem az érzés, de mégis ez az, ami feltölti minden idegszálam, amikor a számra nézel. Már meg sem próbálom megérteni, inkább a borospohár nyakát ölelem, mint téged, az legalább sosem mondja, hogy nem szeret többé. Mindig, amikor meglátlak, rájövök, hogy mit akartam mondani neked. Aztán rám nézel, úgy, mint régen, persze tudom, hogy ez sem számít.  Mohón kortyolok a boromból, csak hogy le legyen foglalva a szám, ne beszéljek összevissza, és véletlen se érj hozzám.

Elcsevegünk még a kis burokban, amit magunk köré húztál egy pillanat alatt, mintha csak egy túlméretezett esőkabát lenne, ami alá befúj a szél. Az a baj, hogy mindig is szerettem az esőt, kilépek belőle. Belőled. Meglepetten pislogsz, két udvarias, de mégis minden porcikájában zaklató, leplezetlenül flörtbe nyújtott mondat között, amikor én hagylak ott téged.

-Hát mennem kell, örülök, hogy láttalak. - hazudok, és rajta kapnál, ha igazán figyelnél.

-Én is, még biztos összefutunk. – mondod te, kihúzod a könyököd a komfortzónámból, két pillanat alatt összecsomagolod a burkunkat és a hónod alá csapod.

Kilépek az esőre, és csak abban reménykedem, hogy nem látlak többé. Csak abban, hogy egyszer mégis. 

• búcsúzás érzelmek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!