Hosszú idő után újra igazán beengedni valakit a lelkembe. Számomra ez nagy feladat volt. Most úgy látom, teljesen természetes, mert megértem rá és mert úgy hiszem, hogy azzal az emberrel, akivel igazán összetartozunk, mint a borsó meg a héja, vele, egyszerűen csak megtörténik.

Sokáig lehetőségem volt rá, hogy időm legyen önmagam felfedezésére, gyógyítására, hogy felkészülhessek az Ő érkezésére. Szerintem amíg egyedül vagyunk, erre kapunk időt. Most más szinten kezdődött el egy új kaland, tanulás, „gyakorlati vizsga”, ahol már ketten együtt állunk készen egymásra, egy közös útra és fejlődésre. Készen állunk, hiszen máskülönben nem kaphattuk volna meg egymást.

Ennek a közös útnak pedig, minden pillanatáért hálás vagyok.

És a saját utamon hogyan tovább? Azt hiszem, ez tényleg csak rajtam múlik. Lehet, hogy nem látom még tisztán a végső állomást, ahogyan azt sem pontosan, hogy az elmúlt időszakban mennyit változtam és kivé váltam. Lehet, hogy bontogatom még a szárnyaim, de megengedhetem, bűntudat nélkül, hogy hagyom kiforrni az igazi vágyaimat, céljaimat anélkül, hogy erőltetném, sürgetném a folyamatot vagy éppen az elhamarkodott cselekvést.

Ahogyan megtehetem azt is, hogy, amikor a helyzet úgy kívánja, hozok döntéseket, figyelek és hallgatok arra, hogy mit súg a szívem, bármi is lesz. Engedem, hogy a lehetőségeim határtalansága felfedje magát előttem, ahelyett hogy az elmém börtönében toporognék. Mert csak rajtam múlik, hogy engedem megtörténni korlátok nélkül mindazt, ami csak lehetséges.

További írások ITT és ITT!

• boldogság felismerés lélekhangok önismeret

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!