Pápai Zsanett: „A sokféleség, a változás az élet természetes része”

 

Tudom, hogy roppant színes egyéniség vagy, és igazi művészlélek. Honnan ez a sokszínűség? 

 

Egyáltalán nem voltak művészek a környezetemben, művészi érzék talán igen, de alapvetően az egész családom gyakorlatias, racionális területen mozgott, szüleim a kereskedelemben dolgoztak, dolgoznak ma is. Nagyon jó volt, hogy sok mindent kipróbálhattam, már óvodás koromban is 3-4 féle szakkörre, különórára jártam egyszerre. Nem szerettem aludni, és szüleim remélték, hogy a sokféle aktivitás majd lefáraszt. Ez nem igazán jött össze, állandóan pörögtem! A zene, a tánc, a színjátszás, a képzőművészet kisgyerekkoromtól kezdve jelen volt az életemben, emellett fontosak voltak számomra a természetben való túrázások nagyszüleimmel, az édesanyámmal folytatott nagy beszélgetések, lelkizések, filozofálgatások. Apám egy nagyon karizmatikus ember, tőle elsősorban fellépést tanultam. Összességében szerencsésnek tartom magam azért, mert sokféle benyomás ért, már fiatalon nagyon sokrétű tapasztalatokat szereztem, s ezek mind tágították a látókörömet.

 

 

Miként kerültél kapcsolatba a festészettel? A párizsi kiállításod jelentette ezen a pályán a csúcsot? 

 

Gyerekkoromban szerettem rajzolni, festeni, s elég hamar versenyeken találtam magam. Komolyan érdekelni azonban csak a kamaszkori kísérletezéseim alkalmával kezdett a dolog. Ekkor kóstoltam bele az absztrakt festészetbe, s ezáltal az önkifejezésnek egy teljesen új szintjét ismertem meg. Barabás Lászlónál, majd Kopasz Tamásnál tanultam festeni, az ő stílusuk is hatással volt rám.  Sosem voltak azonban komoly ambícióim e téren, nem mentem el például a képzőre, mert biztos voltam benne, hogy elvenné a kedvem az egésztől, ha éveken át kockákat meg csendéleteket kellene rajzolgatnom. A párizsi kiállítás véletlenszerűen jött össze, találkoztam egy galériatulajdonos hölggyel, akinek tetszettek a festményeim, így adódott, hogy állítsuk ki őket a Village Suisse-ben. Remek élmény volt, hogy elismerték a munkámat, nem látok azonban sem pályát, sem csúcsot, nem így gondolkodom az alkotásról.

 

 

Manapság mennyi időd marad festeni?

 

Néhány éve se idő, se tér, se anyagi lehetőség nem áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy fessek. Néha persze eszembe jut, hogy jó lenne, de azért a kreativitásomat nagyjából kiélem a zenélésben, így jelenleg elvagyok a festés nélkül. De persze ez még változhat.

 

 

Miért döntöttél végül a zene mellett? Mi az, ami inkább errefelé sodort téged?

 

Nagyon sokféle dolgot csináltam és tanultam életemben, és gyakran éreztem úgy, hogy szétforgácsolom magam, túl sok mindennel foglalkozom egyszerre (filozófia, marketing, festészet, zene, tánc, stb.), így egyikre sem tudok elég energiát fordítani. Mindig is éreztem, hogy előbb-utóbb választanom kell, de nagyon nehezen döntök. Végül a 20-as éveim közepére világossá vált számomra, hogy zenélés nélkül nem szeretnék élni, és később valószínűleg rosszul érezném magam, ha nem próbáltam volna meg ezen a területen teljesen kibontakoztatni a képességeimet. Mondjuk a „teljesen”-től még messze vagyok, de nagyon örülök, hogy végre megtaláltam azokat az embereket, akikkel a saját zenémet tudom létrehozni, és a saját dalaimat (is) játsszuk.

 

 

Több formáció köthető hozzád. Melyik miért fontos számodra?

 

Alapvetően jazzre és art-popra osztható az, amit csinálok, persze ez egy mesterséges felosztás, ami leginkább azért kell, mert a környezet (klubok, közönség) nehezen tudja összeegyeztetni, ha valaki sokféle műfajban mozog egyszerre. A jazz formációimmal (Pápai Zsanett Quartet, triók és egyebek) főleg popdalokat dolgozunk át a saját ízlésünk szerint, emellett persze néhány kedvenc standardünket is játsszuk. Itt nagyon élvezem azt, hogy a hozzám szorosan kötődő számokhoz (gyakran pl. gyerekkori kedvenceimhez, mint Placebo és Nirvana) hozzáadhatok valami saját dolgot, kifejezhetem azt, amit egy adott dal számomra jelent. Az Imitation pedig a saját zenéinkről szól. Ezekben is vannak persze jazzes hatások, de itt a trip-hop, art-pop a fő irány. A zeneszerzés és szövegírás miatt ez másfajta önkifejezés, talán egy picit még közvetlenebb, személyesebb, ha az ember a saját szövegeit énekli. Itt most folyamatosan készülnek az újabb dalok, melyeket Várvölgyi Szabolccsal közösen írunk.

 

 

Hogyan tudod ezeket a csapatokat összeegyeztetni? Van segítséged?

 

Nem érzem, hogy össze kellene egyeztetnem dolgokat. Azt csinálom, ami éppen jön, dalokat írok, koncertezek, klipet forgatunk. Egyeztetni legfeljebb időpontokat kell, amihez egy naptár pont elég. Egyébként a szervezésben a férjem segít rengeteget, és a koncepciókat, terveket is meg szoktuk vitatni, gyakran a próbák során is segít az ötleteivel.

 

Szólj hozzá a cikkhez