Örökké

Bolond vagyok? Talán igen. Tudom, hogy hűlt helyed árnyéka tovább lesz a társam, mint ez a cseppnyi leírhatatlan boldogság. Tagadjam meg, csak azért mert látszólag értelmetlen és hazudjam azt, hogy nem te vagy a szívem igazi vágya? Nem ez lenne az igazán nevetséges?! Inkább elviselem az utórengéseket, ha a ma végtelenje az enyém lehet. Ki mondta, hogy ésszerű a mindent elsöprő szerelem? Aki nem kockáztat, annak nem létezik ez a varázslat.

Úgy érintelek, úgy veszek el a csókokban és úgy adom át magamat neked, hogy mindent felteszek erre a térben elnyúló, időtlen pillanatra. Itt nem létezik a tegnap kétsége, sem a holnap bizonytalansága. Nincs semmi, csak ez a most, amiről ilyenkor azt kívánom, bárcsak örökké tartana és lassan megértem, hogy csak itt létezik az élet minden ajándéka.

Megszűnnek a határok, kitágulnak az érzékelések, szétesek és teljesen felolvadok, újjászületek benned. Katarzis vagy, véget nem érő mámor, akivel nem tudok betelni, úgy figyelsz rám, ahogyan előtted még soha senki. Mit kívánhatunk még, amit nem váltottunk valóra egyetlen éjszaka?

Néha azt kérdezem magamtól csak álmodom, vagy tényleg létezel?! És már őszintén mosolygok, boldog vagyok, könnyen engedlek el, hiszen tudom, hogy ebben a végtelen titokban, ebben a mostban, örökké itt leszel.

Továbbiak itt és itt!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!