Neki megadom magam
Volt egy olyan pillanat, amikor csak a szemeit néztem, úgy próbáltam elmondani szavak nélkül, hogy legyen üdvözölve, és örülök, hogy megérkezett hozzám. Végigjártam a lelki zarándokutamon, és ő nem siettetett, nem lihegett a sarkamban, és nem akadályozta az utamat. Időnként csak jelet adott, nevető szemeivel kacsintott, ott van velem, és ha akarom, ő lehet pihenőhely. Tudtam közben mást akar, hogy ne húzzam magam után többé azt az ormótlan, alaktalan, szétrongyolódott múltcsomagot, telepedjek mellé, és legyen magától értetődő, hogy ne akarjak továbbmenni. Úgy őrzi az emlékeimet, mintha a sajátjai lennének, az életünk szomorú, fekete-fehér némafilmjébe színek költöztek, két főszereplő lett, ő és én.
Szelídít és felelős lesz értem, és az engem körülvevő dolgokért. Biztonságosan kötődik hozzám. Akkor is, ha éppen nem vagyok szeretetreméltó, ha ideiglenesen bezár a szívem, ha háborog a lelkem. Nem indul el máshová, másvalakihez szeretet – és szenvedélymorzsákért. A szerelem jót tesz nekünk, és nem kell már nekem semmilyen önvédelmi fegyver, kezemet a magasba emelem, itt megadom magam, és engedem, hogy az elköteleződés tündérei fésüljék a hajamat és rám adják az új, fehér ruhámat. Ki gondolta volna, ugye? Hogy egyszer azt mondom, eleget zarándokoltam, és eleget láttam, ameddig veled ellát a szemem, azzal elégszem meg most már.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez