Mellettem létezni egy látomás, engem szeretni önbecsapás, illúzió. Látjátok, a táblát, mellkasom bal oldalán, ami vakítva villog sablonpiros betűkkel, hogy „ZÁRVA”, de nem vesztek róla tudomást. Ilyenkor mégis ki hazudik kinek? Velem nincs jövő, csak a most, és az is egyre olvad. Én nem leszek az a lány, akit bemutattok a szüleiteknek, én nem akarok lágy csókot lehelni a homlokotokra, romantikusan, kéz a kézben sétálni Párizsban, nem foglak átölelni titeket, mikor alszotok, és nem akarom azt sem, hogy ti tegyétek.

Én elkenődött rúzs vagyok, hajnali árnyék, üresjárat, a karmolás a hátatokon. Hűlt hely az ágyban másnap reggel. Utolsó falat kenyér, és ciánkapszula. A mágnes két pólusa. Pont annyira sok, mint amennyire kevés. Vad, hedonista, szélsőséges, zabolátlan, szókimondó. Ebbe vesztetek bele, majd később ezeken akartatok változtatni. Mintha lehetne.

Sokszor én is megijedek önmagamtól, gondolkozom, hogy van-e gyógyszer a betegségemre. Mivel nyilvánvalóan ez egy defektus, mentális probléma. Máskor pedig, mikor látom a környezetemben élő nőket, akik reménytelenül szerelmesek, vagy ártó kapcsolatban tengetik mindennapjaikat, a nyugalom puha, meleg takaróként borul rám. Milyen szerencsés vagyok, hogy nekem nem kell ezeket megélnem. Disszonáns érzések tömkelege.

Egyetlen dologtól félek, mi történne, ha összetalálkoznék a tükörképemmel? Ha lenne valaki, aki pont ennyire szabálytalan szerkezetű, hibás, mint én. Aki úgy látja ezt az elcseszett világot, mintha az én szememmel nézné, azonos lángon ég, és éppen annyi sebhelyet viselne magán, mint amennyi rajtam van.

Azt hiszem, az igazi problémák ott kezdődnének…                                  

                                                                                                                                              

• érzelmek férfiak gondolatok lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!