Miért nem beszélnek az áldozatok?
Először is azért, mert egyszerűen nem tudnak. Mert túl fájdalmas. Másodszor pedig azért, mert félnek. És teljes joggal.
Még mindig nem divat ugyanis az empátia (tisztelet, mint mindig a kivételeknek). Valakinek, aki mély sebeket hordoz magában csak további fájdalmat okoz olyasmiket hallgatni, hogy lépj ki az áldozatszerepből, ne sajnáltasd már magad, nőjjjjé mán fel, jaj ugyan már, másnak sokkal rosszabb, biztos úgy történt, ahogy mondod? Jaj, de hát biztosan szeret téged azért - azért valahol nagyon-nagyon mélyen biztosan.
Valaki, aki még nagyon az elején jár a gyógyulási folyamatában, nem tud az ilyen mondatokon egyszerűen csak túl lépni. Meglehet, hogy inkább örökre elhallgat.
Pedig nem azért kell beszélni a fájdalmainkról, hogy dagonyázzunk bennük, hanem azért, hogy ki tudjon jönni, hogy meghallgatásra, együttérzésre, érvényesítésre találjon. Ha kell, ezerszer is.
Vannak, akik azért akarják elhallgattatni az áldozatokat, mert maguk is elkövetők. Vannak, akik azért akarják, hogy csendben maradjunk, mert ők még félnek szembenézni a saját fájdalmukkal, ám azzal, hogy mi nem hallgatunk tovább megpiszkáljuk ezt a félelmüket.
Mindazoknak, akik azt akarják, hogy csendben maradjunk, jó okuk van rá. Ám nekünk nem feladatunk kiszolgálni őket. Kimondhatjuk, írhatjuk, festhetjük, kiabálhatjuk, zenélhetjük magunkból.
Magunkért. És másokért is.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez