A nagy szerelmesek egyetértenének velem abban, hogy sokszor várakozásból áll az életünk. Első randi után várom, hogy hívjon, keressen, életjelet adjon. Várom, hogy tetszem, nem tetszem, mit mond és mit nem. Várom a következő randevút, és az az utánit.
Várom, hogy találkozzunk, várom, hogy közelebb kerüljünk. És aztán szépen beleúszunk a várakozás végtelen tengerébe. Mert nyilvánvalóan az tud várni, akinek a szívében érzelmek zakatolnak. A türelmetlen, egós, mindent-akarok állapotban nem működik a várakozás. Gyorsan mindent azonnal tudni akarok, nem érdekel, hogy nem állsz rá készen, és ha nem kellek, akkor szaladok is tovább, mert nincs időm rád. Nincs időm várni.
Az utóbbi esetben persze, a másik fél, lehet, hogy gyorsabban észbe kap, és kapálózna az után, aki elment, vagy még gyorsabban magára zárja az ajtót. De az előbbi eset néma szerzetesei csak ülnek szobájuk sötétjében, és várják, hogy megtörténjen a csoda. Ami sokszor évekig elhúzódik. Várni csak akkor tudtam igazán, amikor nagyon szerelmesnek éreztem magam. Várakozás közben kiszíneztem minden létező és nem létező emlékképet, tulajdonképpen rengeteg energiát öltem magamba és a másikba. A valóság sokszor köszönő viszonyban sem volt a történtekkel. Lépni nem mertem, mert féltem, hogy meggyalázzák azt, amit érzek. Egészen addig jártam a belső köreimet, addig kínoztam magam belülről, míg felemésztettem a szerelem szépségét, és maradt a szenvedés.
Sok ilyen tapasztalatom alapján megfogalmazódott bennem az a kérdés: meddig várjak rád? Ha tudjuk, hogy van értelme várni a másikra, mert ő is jelzi feléd, hogy most zavar van az erőben, és rendezkedni kell, helyet csinálni nekem, akkor várok. De nem csak ezért. Várok rád azért, mert fontos vagy nekem. Amíg nem kapok határozott nemet, és kicsi szívem esélyt lát a jövőre vonatkozóan, addig a remény éltet, és várok.
Készülődöm. Minden nap ünnep, amikor beszélünk, vagy találkozunk. Türelmes vagyok, mert tudom, mindenhez idő kell. Persze a várakozó félt több kétség éri. Jönnek az ismerősök, rokonok, akik értetlenül vakargatják a fejüket, és felteszik a leglogikusabb kérdést: „Oké, értem, de akkor most mire is vársz? Hogy beléd szeresen? Felfigyeljen rád? Akarjon téged?” Mi persze tudjuk, ők ezt nem érthetik. Minden ismerkedés manapság nagyon gyorsan zajlik. Egy randi, két randi, hopp az ágyba, ki az ágyból és mindenhol máshol és tadám: vagy van kapcsolat vagy nincs. Ennyi. Dolog kipipálva. Vagy azonnal eldöntöm, hogy kellesz nekem, és beleférsz a kategóriámba vagy nem.
Legtöbbször persze külső alapján kategorizálok. Ha rutinos versenyző vagyok, akkor még előtte kielemezgetem a múltad, anyádhoz, apádhoz, exeidhez fűződő gondolataidat, lefolytatom az elemzést, miszerint mennyire lehetsz lelki sérült vagy nem, és ez alapján osztályozlak, majd igent vagy nemet mondok. Igen. Ma minden annyira gyors. Bezzeg, ha mondjuk Jane Austen idejében kellett volna várni évekig, az teljesen logikus lett volna. Kilométerek és galambposta. Ma ez is olyan gyors futam lett, mint az információáramlás. Nincs időm arra, hogy leragadjak előtted, hogy megvárjam, míg eldöntöd, mit akarsz, nekem azonnal kell minden. Ha egy két hétig semmi, akkor kukába veled, nem is ismerlek…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez