Vajon mennyi mindent érezhetünk, amit még elbír a szívünk és lelkünk? Érezhetjük, azt amit nem is lehet? És miért érezzük azt, amit k****ra nem lehet?

Érezhetek mindent egyszerre? Dühöt és boldogságot? Szerelmet és gyűlöletet? Vágyat és undort? Élvezhetem e kettősség körforgását?

Létezik olyan, hogy teljes élet? A szerelem az teljes lehet?

Több is van bennünk, vagy csak egy és egyetlen énünk?

Na és vajon kielégítő egy élet? 

Átélhető minden, ami annyira jó, hogy az idő leáll körülöttem?

Hány ember kell mindehhez nekem?

Őszintén hiszem, hogy a kommunikáció tanít engem, de mi van, ha ez fáj másnak és nekem?

Ha a vágy, ami a szakadékhoz juttatott, le is lök onnan?!

Na és mi van, ha meghalok ebben?

Megérte mindez vagy netán nem?

Álmaimban őrjítően kínoz és felemészt az összes gondolatom, az is, amit eddig és ezután fogalmaz meg az elmém bennem. De az álmokat, habár megígértem, nem adhatom fel. Nem tudom. Nem akarom! Azt mondtam elfogadom. De az unalmas lenne, és ide nem unatkozni jöttem. Szeretem az életet, noha fájdalmam húzza, hogy szerelmes vagyok mindenbe, és amit ember átélhet, én mindent át akarok élni. A halál megöl persze, de a tudatlanság az, ami szenvedést okoz, bár azt is mondják, hogy ez nem igaz, mert annak a jó, aki csak úgy lézeng. Én visszajövök mindenért, amit itt hagytam! Aki ennyire él, nem hal meg sosem, nem fél! Felejt viszont! Mindent újra és újra kezd! 

• életszemlélet lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!