Hogyan mondjam el, hogy szeretlek?

Egyetlen szó, ami mégis olyan horderővel bír, hogy sokszor pont annál a személynél érezzük lehetetlennek kimondani, akinek a leginkább akarjuk. Inkább szenvedünk és rágjuk magunkat, de képtelenek vagyunk az érzésből szavakat formálni.

Valami, elemi erővel ránt vissza minket és nem hagyja, hogy a másik tudtára adjuk mindazt, amit érzünk. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy a hozzánk közelállóknak szabadon dobáljuk ezt a bizonyos 8 betűs szócskát. Ugyanakkor gyakran fel sem fogjuk, hogy ez a világ egyik legértékesebb szava. Vannak olyan emberi kapcsolatok, ahol egyszerűen a félelem, vagy pusztán a belénk égetett skarlátbetű miatt, de képtelenek vagyunk szerelmet vallani. Félünk, hogy a másik hogyan fog reagálni, de attól még jobban, hogyan fogunk ezután úgy tenni, mintha nem fájna, ha ő másképp érez.

Van, hogy olyan embert sodor az utunkba az élet, akivel egész egyszerűen csak leírhatatlanul szabadnak és boldognak érezzük magunkat, de a másik bár kedvel minket, ennek ellenére nem érzi ezt az égető szenvedélyt irányunkba. Vagy egészen egyszerű módon bele sem merünk gondolni, hogy talán a másiknak is jelenthetünk titkon valami hasonlót. Hiszen a pitiáner önbizalmunk ezt az opciót már rég sutba vágta. Ilyenkor persze logikus lépésnek tűnik, hogy megpróbáljuk elnyomni, és eltitkolni azt, hogy beleestünk totálisan a másikba. De vajon megoldás-e ez? Vajon meddig lehet egyáltalán ezt az érzést besöpörni a szőnyeg alá? Ösztönösen kezdünk el másképpen viselkedni annak a személynek a jelenlétében, akibe bele vagyunk habarodva. Erre szokták mondani, hogy „a vak is látja, hogy mit érzel”- de nem baj, a lényeg, hogy mi tudjuk, hogy a másik nem sejt semmit. Tényleg nem? Gyakran az ilyen helyzetekben a másik fél talán már rég sejti (tudja), hogy benned egy komplett háború dúl az „agy kontra szív” kérdésben, de ahogyan te is, úgy ő is elhessegeti a gondolatot.

Könnyebb struccpolitikát folytatni és megpróbálni nem tudomást venni az érzéseinkről, de az biztos, hogy ez nem marad büntetlenül. Előbb-utóbb, vagy így, vagy úgy, de felszínre törnek majd, és talán nem pont abban a formában, ahogyan azt szerettük volna. Klasszikus már-már filmbe illő példa erre, amikor bánatunkban félrészegen (tehát totál), felhívjuk a másikat, vagy ne adj’ Isten megjelenünk nála, és ami a csövön kifér, majdnem sírva elregéljük, hogy mégis mekkora pöcs a másik, hogy nem vette észre, hogy mi bizony már ősidők óta teljesen odáig vagyunk érte és igen, a záróakkord természetesen a „szeretlek” lesz. Ezt hívják úgy, hogy ösztönös cselekedet. Bár nem javasolom senkinek, ezt az opciót, de mint tudjuk az élet jó kis mókamester, így olykor-olykor belesodor minket a lehetetlen helyzetekbe, amik után másnap fogjuk majd a fejünket. Ezért fontos, hogy mindig figyeljünk arra, ami bennünk zajlik. Még akkor is, ha az egy olyan érzés, amivel az elején meg kell küzdenünk kicsit, vagy nagyon.

Szeretni valakit sosem olyan egyszerű, mint ahogyan azt valaha is hittük. Talán nem is mindig a legtökéletesebb emberbe szeretünk bele, sőt. De akárhogy is legyen, sosem kell szégyellnünk magunkat amiatt, mert vállaljuk az érzéseinket. A lehető legtöbb, amit magunkért megtehetünk, ha felvállaljuk önmagunkat, és vele együtt azt is, amit gondolunk és érzünk. Akkor is, ha a mondat éppen úgy végződik majd: szeretlek!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Mounaji Barbi

Az írás, mint kifejezőeszköz mindig is jelen volt az életemben. A szenvedélyemmé vált, és ennek köszönhetően a lehető legtöbbet szeretnék átadni ebből másoknak.