Már hiába fájna. Nem sírom vissza többé az időket, amikor még úgy éreztem, hogy van fény az alagút végén. Ne bánd, hiszen eddig sem fájt, hogy hazudtál.

A szívem majd kirobbant a helyéről, amikor bekopogtatott a felismerés: menned kell. Egy időmet pazarlóhoz kötődtem, azt hittem, ha most fáj, egyszer majd nem fog és minden az igazi lesz. Igazam is lett, hiszen már semmi sem fáj, de erre már nélküled jöttem rá. Szedelőzködnöd kellett és örökre felégetned magad mögött mindent, amit itt hagytál volna. 

Photo by GettyImages

Tudom, én voltam az, aki mindig megtalálta a legjobb mentséget a hazugságaidra. Arra, hogy miért épp Te. Arra, hogy ha most épp nincs, de később ennek még lehet jövője. Kértem mindig egy utolsó szót, ami egy ideig reményt töltött belém. Minden erőmmel élesztgettem egy olyan kapcsolatot, ami már rég halott volt. De nem vagyok csodatevő, talán épp ezért tartunk pont itt most. 
 
Önző voltam a végtelenségig. Ragaszkodtam. Akartalak. Akármennyire is fájt. Nem láttam tisztán, hogy Te még rajtam is túl tettél az idők során. Én nem lehetek önző, nem akarhatok olyat, ami engem nem akar viszont. A saját érdekeidet helyezted előre, mivel én nálad soha nem fértem meg abban a listában. Ragaszkodtam emlékekhez, legalábbis azokhoz, amik még azt igazoltál, hogy volt valaha jó is, voltak idők, amikor más voltál. Könnyíteni akartam ezzel, de mindez ide már édes kevés volt. 

De csörgött az ébresztő, még mielőtt örök rémálomba szenderültem volna. Az élet épp úgy volt szép, ahogy azt megkaptam. Nem kellett volna visszahúznom azt, ami már nem fogja a kezem. Csupán csak magasabbra emelni a fejemet és az önbecsülésemmel kézen fogva elsétálni messzire. 

Végül megtettem és már kicsit sem bánom. Még ha ezek a dolgok sebet is hagynak maguk után, éreztetve azt, hogy egyszer itt voltak, tudom, hogy büszkén viselem mindezt, hiszen a végső harcot én nyertem! 

• elengedés lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!