A harag, az emberi testben, és lélekben hatalmas károkat képes okozni. Szépen, lassan, felemészti a lényünket. Aki folyton mindenen megsértődik, az biztos, hogy egyáltalán nincs kibékülve sehogy sem önmagával, és inkább mindenki másra haragszik, akár a legkisebb probléma miatt is, mint hogy észre venné, nem a világ van ellene, hanem ő maga van saját maga ellen. Saját magára haragszik a legjobban, és ezért van állandóan támadóállásban.

Nem csak a mások által okozott sérelmek képesek minket megakasztani az életünk boldog áramlásában, hanem azzal is, hogy a saját hibáinkat sem vagyunk képesek megbocsátani magunknak. Valójában, ezzel küszködünk a legjobban. Ha valaki megbánt, és fájdalmat okoz, természetes reakció, hogy nem vágunk hozzá jó képet, és nem öleljük keblünkre, hogy - De jó, hogy megmutattad hol van még bennem dolgozni való blokk, amivel igazából magamban nem békéltem meg! - Ennek ellenére, haragot táplálni, és fenntartani, tényleg önpusztító tulajdonság, és szerintem az egyik legnagyobb butaság a világon. Ráadásul, az a fájdalom, igazán, azt a pillanatot töltötte be, de mégsem tudunk túllépni rajta, hogy a jelenben új lehetőséget tudjunk adni magunknak, és másoknak. Mind hibázunk, mind elkövetünk olyan tetteket, amit lehet, hogy a meglepésük utáni első pillanatban, már valóban őszintén sajnálunk, de nem nyerünk megbocsátást a másik szemében, mert számára örökre leírtuk magunkat. Ezt is el kell fogadnunk.

“A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."

/ Mark Twain/

Nagyon szeretem ezt az idézetet, az egyik kedvencem, mert igazi tanító. Gyönyörűen és nagyon bölcsen mutatja be, hogy hogyan kezeljük a sérelmeinket, és hogy miért szükségtelen, és felesleges a haragtartás.

A valódi szeretet, önmagában nem ismeri a haragot, ez csak az elme szüleménye, védekezése. Megcsal a párod, és úgy érzed, oda a bizalom, oda minden, amit eddig a kapcsolatotok tisztaságáról hittél. Megbocsátani ilyenkor nem azt jelenti, hogy amit tett, arra többé nem emlékszel. Meglehet, azt a bizalmat ami előtte volt, újra felépíteni lehetetlen. De önmagadnak, és a másiknak is megadni, azt a lelki békét, hogy úgy teszel pontot, a kettőtök kapcsolatára, hogy képes vagy megbocsátani, az téged is feloldoz az alól, hogy egy kínzó fájdalmat cipelj ezután akár évekig a szívedben. Mert hidd el, ha nem tudsz megbocsátani, ha engeded, hogy az elméd, ezt a haragot dédelgesse a lelkedben, az téged fog igazán sanyargatni, és felemészteni. Mert onnantól, nagyvalószínűséggel, az összes további kapcsolatodat, öntudatlanul, szennyezni fogja ez a cipelt sérelem.

És bizony, bármennyire is ágál az elménk ennek, de néha elfelejtünk önmagunkba is nézni. Mi vajon, mivel járulhattunk hozzá, hogy a dolgok odáig fajultak, hogy a másik, végül megbántott? Ez nem azt jelenti, hogy magunkat kell hibáztatni, csupán a saját részünkért, vállaljuk a felelősséget, nézzünk rá így is a helyzetre. Okuljunk belőle, és lássuk meg, hogy mire akart ez a tükör rámutatni, hogy már ne vigyük ezt sem tovább egy másik kapcsolatba.

Napjában többször is cselekedhetünk, mondhatunk valamit úgy, hogy egy számunkra fontos személyt akarva, vagy akaratlanul, de megbántunk. Ahogyan fordítva is. Életünk során, állhatunk a vétkesek, és az áldozatok padján is egyaránt, és a haragunk közepette, erre emlékeznünk kéne, mikor ítélkezünk. Emlékeznünk kell, hogy két ember között, a szeretetnek, sokkal erősebb kapocsnak kell lennie. Lássuk ilyenkor, a pillanatokat is, amikor tettünk egymásért, és nem csak az egonk értelmetlen, gyermeteg, pillanatnyi gőgjét. Érdemes ezért felrúgni valami értékeset az életünkben? Valóban ennyire helyrehozhatatlan hibát okozott a másik? Egy igazi, szereteten alapuló kapcsolatban. valószínűleg több boldog emlék van, mint egy pillanatnyilag rosszul meghozott döntés.

Mindannyian tartunk valahol, és a minket érő számtalan nyomás alatt, és elvárásban, néha olyan ember mellett roppanunk össze, akinek utoljára okoznánk fájdalmat egy jobb pillanatunkban. Mégis, van ilyen, hiszen általában ők vannak körülöttünk, és tudnunk kell beismerni, ha igenis hibáztunk, és ha a másiktól már nem is számíthatunk megbocsátásra, magunknak legalább meg kell adnunk ezt a feloldozást.

Hibázni emberi dolog, és talán van, ami már helyrehozhatatlan, de van, ami csak a megbocsátás képességét tanítja nekünk, és ettől még nem kell kukába dobni miatta a kapcsolatot is. Abban az esetben, mikor a szeretet, két ember között gyenge lábakon állt, akkor valószínűleg, csak idő kérdése volt, hogy ez a talaj, mikor szakad be alattunk, és a próbát, nem fogja kiállni, a legcsekélyebb emberi baklövés sem. De még akkor is hatalmunkban áll, szeretettel elengedni egymást.

Az életünk túl rövid ahhoz, hogy haragra vesztegessük, és nem hogy nem visz előre, de a harag, egyedül minket fog csak pusztítani, és nem azt, akire haragudni akarunk. Megeshet, hogy később, bánni is fogjuk, hogy olyan személyt zártunk ki az életünkből, a büszkeségünk, és sértettségünk miatt, aki valójában, nagyon is fontos nekünk.

További írásaim itt és itt!

Instagram ITT

Virág Klaudia

• harag megbocsátás szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!