Ha magadat nem szereted, attól még szeretheted a másik embert, lehetsz kapcsolatban, de mennyire lesz valódi?

Volt, amikor megkaptam, hogy úgy viselkedem, mintha mindent jobban tudnék, mint más. Hogy úgy viselkedem, mintha csak az én igazságom lenne az igaz. Hogy nem hallgatom meg az ellenérveket, nem válaszolok a mondataira, mert csak a saját mondataimat és gondolataimat sulykolom. Volt, amikor megkaptam, hogy szerintem én soha nem hibázom, és mindig más a bűnös. Azt is megkaptam, hogy én agyalok mindent túl, és amik rosszul estek és ne adj Isten kimondtam, az valójában csak és kizárólag az én fejemben létezik, mert gondom van a bizalommal. Amikor a vádakra azt reagáltam, hogy pontosan tudom, hogy hibáztam és hogy miben, akkor sokszor azt kaptam meg, hogy cinikus vagyok és egyáltalán nem vagyok őszinte saját magammal szemben sem. Vagy azt kaptam meg, hogy persze, mert én szent vagyok, és nem hitte el nekem a másik, amikor erőmön felül próbáltam bebizonyítani, hogy mindent, csak azt nem gondolom magamról.

Ezeket nem csak én kaptam meg, minden második embernek ismerősek lehetnek ezek a szavak. Nem lehet kierőszakolni a másik embertől a megnyílást. Nem lehet megmagyarázni magadat annak, aki magával is hadilábon áll, de ezt neked nem vallja be, illetve te se vallod be magadnak azt, amiről még nem gondolod azt, hogy elfogadod önmagadban. Kacifántos mondat volt? Az élet ilyen. Ahogy nem lehet a másik múltját állandóan kifogásként használni, hogy azért nem működik valami, mert ez és ez történt vagy épp nem történt a múltjában. És ez saját magunkra is igaz.

Szerethetem a másik embert anélkül, hogy valójában magamat szeretném.
Bízhatok a másikban anélkül, hogy magamban bíznék.
Elfogadhatom a másikat anélkül, hogy magamat elfogadjam.

Az ember mindenre képes, de ha úgy érzek kívülről, hogy belül még nem kapcsolódom hozzá, akkor az nem lesz valódi összetalálkozás. Nincs valódi, őszinte érzelmi kimutatás a kapcsolatomban, ha közben magamat nem szeretem, ha magam felett folyamatosak a kérdőjelek, ha magamat állandóan megkérdőjelezem és ítéletet mondok, de viszont a másikat istenítem, csodálom és imádom. Látszólag. Ott vannak a legnagyobb harcok, ahol saját magunkban állandóak a küzdelmek; nincs „mi ilyen szenvedélyesek vagyunk”. Olyan van, hogy lemondás és hallgatás és beolvadás. Hallgatni üvöltve is lehet. Beolvadni piros hajjal is lehet, a lázadás legfőbb tulajdonságaival karöltve.

Hihetek másban anélkül, hogy saját magamban nem hiszek. De mennyivel jobb úgy hinni, hogy önmagamban is hiszek. Érzed a különbséget?

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!