Ha búcsúzni kell

Nincs senki, aki a helyére léphetne, pótolhatatlan lesz mindörökre. Még most is rettenetes űr van a szívemben. Félek az egyedülléttől, rettegek a gondolataimtól, a fényképektől, az emlékektől, mindentől, ami rá emlékeztet. Nem merek takarítani, mert mi van, ha előkerül valami, amit ő viselt, ő írt, ő szeretett. Leírhatatlan és élesen fájdalmas érzés, semmihez sem hasonlítható. Évek óta próbálok struccpolitikát folytatni, élni az életemet, békésen emlékezni, ahogyan Ő és mindenki szeretné, de nem megy! Nem vagyok erős, mint Ő. Gyenge vagyok, sebezhető és végtelenül szerencsétlen.

Leírhatatlan és élesen fájdalmas érzés, semmihez sem hasonlítható.

Tudtam, hogy ha írni kezdek, fájni fog, de nem gondoltam, hogy a könnyeim áztatják majd a billentyűzetet. Hogy birkózhatnék meg az élet legkomolyabb leckéjével? Hogy éljem túl az esküvőmet és a gyermekeim születését úgy, hogy Ő már nem osztozhat az örömömben?

De mielőtt elragadna az önsajnálat, újabb búcsút veszek. Elhessegetem a félelmeimet, és úgy teszek, ahogyan „illik” a szigorúan vett gyászéveket követően: visszadugom a homokba a fejemet, és belemosolygok a nagyvilágba, had higgye mindenki, hogy minden rendben van.

• búcsú érzelmek fájdalom gyász hiány

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Vörös Eszter