A párválasztás az egyik legnehezebb, és egyben a leginkább üveglábakon álló életfeladat nemcsak azért, mert két magas tudatossági szinten lévő embert kíván, hanem azért is, mert az egyéni igények folyamatosan változhatnak az életkor előrehaladtával. A gyermekkorunkban megélt élmények, a szülői minták, az esetleges traumák párkapcsolati szorongást, elfojtást, kényszeres ragaszkodást vagy az intimitástól való averzív magatartásmintát eredményezhetnek.

A szerelem határtalan érzése a „jóban-rosszban együtt" fogadalmát mondatja ki az anyakönyvvezető előtt, vagy csak otthon összebújva a kanapén. Ennek értelmében valóban sok mindent megteszünk a kapcsolat, illetve a házasság életben tartásáért, de ki kell jelentenünk, ha tényleg mindent megteszünk, akkor jó eséllyel át fogunk lépni olyan lélektani határokat is, amivel már a kapcsolat túlélése ellen dolgozunk. Időnként vannak és lehetnek olyan történések, melyeket jótékonyan elnézünk, és amelyek miatt nagyvonalúan megbocsátunk, és vannak olyanok is, amik miatt nem. De léteznek olyan korlátok, amelyeket egy egészséges lelkületű embernek tilos átlépni.

Azok, akik mindent elnéznek és bármit megbocsátanak csak azért, hogy a kapcsolat túléljen, és a partnerüket ne veszítsék el, ők a kapcsolat- és társfüggők. Ez a játszma olyan, mint egy piaci vásár: két ember kell hozzá. Társfüggőnek lenni nem lehet egyedül, mindig kell hozzá a másik fél is, azonban ez egy mindkét felet megbetegítő társasjáték, amiben folyamatosan sérül mindkét fél lelke. A társfüggőség legjellemzőbb motivációja a magánytól való félelem, ami a kényszeres ragaszkodásban testesül meg. A társfüggő a nimfomán kielégíthetetlen kényszerével csimpaszkodik a párjába, miközben állandó a lelki kielégületlenség állapotában van.

Például a feleség jogos elvárása, hogy férje maradjon hűséges, ne kacsintgasson ki a hálószobából. Amennyiben a félrelépés mégis megtörténik, beindul a gépezet. A feleség összeroppan vagy nem, kiabál, vagy csendben marad, férjét vádolja, vagy magában keresi a hibát, de bizonyossággal elveszíti a bizalmát. Ezután sokszor sajnos úgy bocsát meg, hogy a párja nem nézett rá az elkövetett etikátlan tettre, és nem hozott egy olyan döntést, hogy többet nem tesz ilyet. Az asszony megmagyarázza magának, hogy az igazi szeretet mindent megbocsát, és ő igazából szereti az urát, a gyerekeket mindenekfelett óvni kell, meg kell menteni a válás traumájától, és egyébként is egyedül szinte lehetetlen finanszírozni a megszokott családi életszínvonalat. Tehát megbocsát, legalábbis ő ezt így címkézi fel. Valójában azonban vakká válik a tényekkel szemben, megalkuszik, és az önbecsülését feláldozza a látszat oltárán.

• férfiszemmel férfiszempont társfüggőség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!