Vannak emberek, akiket állításuk szerint nem tart uralma alatt a féltékenység. Akik azt csak hírből, vagy a filmekből ismerik, mintha az csupán egy egykoron halálos betegség lenne, mint például a tüdővész, amit az orvostudomány már régen legyőzött.

Ők a szerencsésebbek. A többség megvívja a kisebb-nagyobb csatáit a zöld szemű szörnnyel. A féltékeny embert mindenekelőtt a tudni akarás kényszere hajszolja, és számára a pillanatnyi békét a csakis tudás jelenti, még ha az a legrosszabb tudása is.

Lelkének hasadását az undor és a vágyakozás kettőssége okozza. Ez maga a tudni akarás kényszere, és a tudástól való félelem különleges keveréke. Othellónak legalább ott volt a tragédia és a költészet. Modern sorstársai a párjuk folyamatos zaklatásával ássák meg a kapcsolat sírját, azt a tényt teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a versenyt az ember nem a másikkal szemben vagy a másikért vívja, hanem saját magával. Pontosabban az egójával.

A féltékenység megnöveli az emberi képességeket, ugyanis a féltékeny ember jobban nyomoz, mint a rendőrség, és intenzívebben hallucinál, mint egy drogos.

Azonban a féltékenység veszélyesebb, mint a vérzékeny ember számára a sebesülés, mert a vér látványa legalább közvetlen veszélyt jelent, és ijesztően arra sarkallja az embert, hogy segítsen magán vagy segítséget kérjen. A féltékenységgel azonban önkezűleg okozzuk magunknak a szúrt sebet, és minthogy nem önpusztító szándékkal tesszük, jobban rejtve marad. De a legrosszabb, hogy a mérgezett késsel rögtön a szívünket vesszük célba.

• féltékenység férfiszemmel férfiszemmel a nők stylemagazin férfiszempont

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!