És valójában kinek szeretnél a legjobban megfelelni: saját magadnak, az olvasóknak, vagy a többi írónak?

Húha. Egy pszichológiai tesztben a helyes válasz biztosan az lenne: magamnak. De hát a valóság nem ilyen: jó lenne bizonyos íróknak és bizonyos olvasóknak is megfelelni. Tehát jó lenne jó írónak lenni.

2019-ben a Literán volt egy tárcasorozatod. A Visegrádi Irodalmi Rezidens Program ösztöndíjasaként Prágában voltál, írtál. Mesélnél erről a pár hónapról kicsit? Milyen érzés volt Prágában eltölteni az első írói ösztöndíjadat, és azt a bizonyos családtörténetet sikerült befejezned?

Prága fantasztikus volt, és különösen szerencsésnek tartom azt, hogy még nem ott ért el engem ez a világőrület. A pandémia óta nehezen megy az írás, Prágában pedig nagyon sokat írtam. Sikerült befejezni a regényt, a Magvető Kiadó el is fogadta a kéziratot. Májusban lett volna a könyv bemutatója, de ez így őszre tolódott. Izgatottan várom, milyen lesz a fogadtatása. Leli élete. Ez lesz a regény címe.

„Leli élete.” Ez az új regényed címe. Mi az a legfőbb gondolat vagy érzés, amit a legjobban szeretnél közvetíteni az olvasók felé ebben a regényben?

Óvakodnék attól, hogy – ráadásul még a könyv megjelenése előtt – én nyilatkoztassam ki, mi a regény fő mondanivalója. Nagyon várom, nagyon érdekel, mit fognak hozzá szólni az olvasók, hogy tényleg meg tudtam-e lépni azt, amit szerettem volna: elmondani egy tulajdonképpen teljesen átlagos történetet úgy, hogy abban benne legyen az egyes emberéletek egy időbeni szépsége és egy időbeni nehézsége, már-már értelmetlensége.

A „Leli élete” egy családregény, ami bármelyikünk családjának regénye lehetne. Sem a műfaj, sem a történet nem példa nélküli, és talán nem is biztos, hogy annak kell lennie. Feszített ez a történet, el akartam mondani. Azt hiszem, sikerült. Ezzel egyelőre be is érem.

A társadalmi elvárás manapság (jobban) a családmodell kialakítása, és mindenféle ösztönzés is megvan ahhoz, hogy az emberek gyerekeket szüljenek vagy épp összeházasodjanak. Bár a karanténi idő azt mutatja, hogy például Kínában hirtelen megnőtt a válások száma. Miért rohannak bele az emberek néhanap egy kapcsolatba a másikkal ahelyett, hogy önmagukat jobban megismernék először? És te, mint író, mint aki szereti a külvilágot figyelni maga körül, most mit vettél észre az embereken? Jobban begubóztak önmagukba és gyanakvóbbak lettek, vagy van rá esély, hogyha visszaáll minden az eredeti megszokásba és vége lesz a karanténnak, akkor egy új, őszintébb, nyíltabb, felszín nélküli emberek fognak velünk szembe állni?

Most nem tudok objektív lenni. Nemrég értem haza a szokásos délelőtti kutyasétáltatás után, és az elmúlt két hónap viszonylagos nyugalma után most kifejezetten felkavaró volt kimenni a Városligetbe. Nem hiszek abban, hogy az emberek úgy nagy általánosságban őszintébbek, nyíltabbak, ugyanakkor befelé fordulóbbak lesznek ezután. Mindenki marad, amilyen volt, alkalmazkodik a körülményekhez.

Nem látok olyat, hogy „az emberek”. Egyes embereket látok, akik a maguk módján küzdenek meg a helyzettel – a hajléktalantól a sminktanácsadóig, a kisbolti eladótól az online lifecoach-ig. Ezek közül egyesekkel szolidárisabb vagyok.

Most szerintem valami cérna elszakadt, elveszett a türelem. Ennek az oka nem maga a pandémia, de egy sok szempontból egy amúgy is terhelt, kaotikus és szorongató közérzetet bolygatott meg még jobban. Várjunk ezzel a válasszal még két-három évet. Egyelőre csak a végtelen zavart látom mindenütt.

Mi az a kortárs könyv, amit a legjobban olvasásra ajánlanál most mindenkinek?

Képtelen vagyok egyetlen könyvet mondani. Ahány olvasó, ahány könyv, annyi katarzis. Mindig a legutóbbi olvasmányaim foglalkoztatnak, úgyhogy mondom inkább a legutóbbi kettőt, amit olvastam. Mély nyomot hagytak bennem, talán azért is, mert látom a szerzők és köztem a bizonyos – vélt vagy valós, ki tudja – hasonlóságokat: Babarczy Eszter: Mérgezett nője és Lydia Davis: Az annyi, mint-je (fordította: Mesterházi Mónika). Mindkettő remek.

S ugye, a #quarantinetalks instagramon futó interjú-beszélgetős sorozatunk lényege, hogy minden alanyunknak kell választania egy személyt, akitől kérdezne is valamit. Hevesi Judit választott téged, az ő kérdése pedig így hangzik: 2014.02.15-én, 9:04 perckor mi történt azon a bizonyos városligeti padon?

Semmi különös. Boldog voltam. És ezek a semmi különös pillanatok az életben a legfontosabbak. Sokat gondolok az akkori kutyámra is, akit beleírtam abba a rövid írásba, ami erről a napról szól. Az a kutya sajnos már nem él. És ettől még boldogabbnak tűnik ma az a valamikori pillanat.

• interjú szaniszló judit

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!