Csak egy kávé, kedvesem? Ismersz te engem, a nőket, azt, hogy micsoda rémtörténeteket, brazil szappanoperákat gyártunk le a fejünkben a „csak egy kávé” miatt? És ezt nevezhetjük féltékenységnek, mit bánom én, minek kereszteled! Ez puszta düh, féltés, és szerelem. Bódító koktél, ami szédít, és eluralkodik a józan ész felett.

A „csak egy kávé”, nem bűn, nem hiba, és fogalmam nincsen, mi is most ez a hisztéria. De a mi kedvenc kávézónkba viszed el a nőnemű barátodat. Ezt sértésnek veszem, gyötrő támadásnak, mert az a mi helyünk, tele emlékekkel, mókás történetekkel. Értem én, hogy ismernek a pincérek, és száz tanú vallhatja, hogy csak beszélgettetek. Tudom. Értsd meg, hogy tudom! Nem ezzel van a baj, de miért nem érted meg? Az nem segít, ha most faképnél hagysz.

Ez már a szánalmas vicc kategória.

De az nem is olyan rossz jel, hogy csak nevet rajtam. Kissé dühös, de nevet.

Csak tudnám, hogy magyarázzam el, mi karistolja a lelkem. Csupán az zavar, hogy a kevés idejéből, amit velem tölthetne, másnak ajándékozza, pedig rengeteg tervem lett volna erre a délutánra. Halasztható tervek, amit állandóan csak halasztunk, mert mindig nagyon szűk időkorlátok közé szorulunk.

Elgondoltam, ahogyan egymással szemben ülnek a kopottas fa asztalnál, előttük a bordó vagy zöld kis terítő, ő hallgatja és figyelemmel kíséri minden szavát a nőneműnek, előveszik a közös sztorikat, nevetnek, emlékeznek, röpülnek az együtt töltött órák. Én közben itthon mosogatok, porszívózom, gyorskajával csillapítom túlfűtött hangulatomat. Fortyogok, mint a hordóban készülő pálinka.

Próbáltam eltüntetni az arcomról a csalódottság és keserűség okozta, könnyek áztatta, bepirosodott és feldagadt szemeket. Hiába minden praktika, a jég, a korrektor, az alapozó, a kőpúder.

Belépett az ajtón, jókedvűen, sugárzó vidámsággal. Én féltem, hogy észreveszi, milyen sanyarú órákat éltem át, és emiatt haragos lesz. Csak a kis lámpát kapcsoltam fel, hogy ne lássa az igazságot hirdető fényárban a gyerekes sértődöttség nyomait. Bűnbánó grimaszokkal néztem a szemébe, ő a „semmi baj kis buta” tekintettel meredt rám, és a papírzsepivel teletömött kukát látva, csak megcsóválta a fejét, megölelt, és úgy gondolta, minden rendbe jött.

Az ölelésben folyton csak az járt az eszemben, vajon miről is beszélgethettek. Tudhat-e valamit a nőnemű legjobb barátnő, amit én, soha nem tudhatok meg. Bosszantó.

Ráadásul szinte biztos, hogy hazudott. Mert ez nem „csak egy kávé” volt. Több óra alatt, lehetetlen, hogy egyetlen kávét ittak meg. Liliputi csészékbe töltik ott a kávét. Egy hörpintés, és vége.

Hallgattam a szuszogását életem férfijának, és rádöbbentem, micsoda őrület a féltékenység. Átröppent a háborodott elmémen, hogy tervet készítek, hogyan tudhatnám meg, miről is szólt a baráti „csak egy kávé”. Kémfilmeket megszégyenítő módozatok ötlöttek fel gonosz kis fejemben. De a józan ész nyert, és nem engedte, hogy elveszítsem a már egyébként is haldokló méltóságomat, amelyet egyedül én látok olyan gyengének és sápadtnak.

• féltékenység férfi kávé nő párkapcsolat szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!