Miért kell egy anyának negatívan megítélnie saját magát és a testét, ha elvileg a gyerekszüléssel- és neveléssel a világ egyik legnehezebb és legcsodálatosabb dolgát hajtja végre? Hogyan lehetséges, hogy nem érzi magát Wonder Womannek?

Nem tehetem fel a kérdést, hogy hogyan jutottunk idáig, nem hinném, hogy ez 21. századi probléma lenne. De egyáltalán, miért létezik? Miért van az, hogy ezt az amúgy is fárasztó, kimerítő és nehéz időszakot egy anyának úgy kell megélnie, hogy közben nem láthatja a szépséget benne? Miért megy tönkre sok nő abban, hogy a világra hoz egy gyermeket, és neki szenteli az életét? Ennek így kell lennie, vagy talán sokan rosszul csinálják?

Szeretnék gyermeket, nem is egyet. Szeretnék úgy felkelni, hogy tudom, hogy a másik szobában ő is kinyitja a szemeit, és élhet, miattam. Szeretném segíteni abban, hogy minden nap mosolyogjon, nevessen, felfedezhesse a világot és magát. Szeretném, ha önmaga lehetne gyerekként és felnőttként is, segíteném majd az útján, hogy haladhasson előre. Egyre többször azonban elbizonytalanodok: biztos, hogy szeretném? Egyáltalán képes vagyok rá? 

Szeretem magamat is, és a mostani életemet. Szabad vagyok, van időm magamra, a szeretteimre, a barátaimra, és arra is, hogy új dolgokat tapasztalhassak meg, élményt gyűjtsek. Megtarthatom ezt majd magamnak? Ha lesznek is embert próbáló időszakok, és nem keveset változtatni kell az életstílusomon, képes leszek közben meglelni továbbra is az örömöt az életben? Képes leszek magamhoz jó lenni, ápolni magamat is?

Hiszen az a bizonyos életlecke akkor sem változhat, ha már nem csak nők, hanem anyák vagyunk: akkor tudsz másokhoz jó lenni, szeretetet adni, ha magaddal is ugyanezt megteszed.

• anyaság női szemmel

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!