Ha észreveszem a folyamatot, onnantól tudom irányítani, merre terelődjön a beszélgetés. Kissé olyan érzésünk lehet, mint a túsztárgyalóknak, csupán itt túszok helyett a másik lelkét kell felszabadítanunk. Hiszen a legdurvább emberek lehetnek belül a legmegkeseredettebbek. Ott hangos a zaj, ahol kevés a szeretet. Így én már kevésbé tudok visszabántani, és magamra venni az ártó szándékát, bármely naiv következtetésnek tűnhet ez a gondolat. Így csak tükröt tartok a hibára, az én hibámra. Szabadon megítélhet mindenki, de sosem fogja az én utamat végig járni. Nem fogja az én szememmel nézni az életemet. Én sem állíthatom cserébe, hogy milyen a jó és helyes út, hiszen mindez az én szemszögemből történik. A valóság sokkal semlegesebb, mint amilyennek gondoljuk. Ha megfigyelőkké lépünk elő kapcsolataink színpadán az olyan, mintha egy kis város életét néznénk és a nekünk ártó személyek a városunk rossz arcai, de beláthatunk a kulisszák mögé, és ha elég kitartóak vagyunk, megtaláljuk, miért is vagyunk kevesek.
Vannak akiknek sosem leszel elég, és nem azért, mert olyan rossz vagy amilyen, hanem mert nem olyan vagy, amire ő vágyik. Nem olyan vagy, ami őt közömbösen hagyja, mert zavarod valamivel. Valamivel, ami a lelkében zajlik. Azt kell elfogadnunk, hogy akiknek sosem leszünk elég jók, azok mindig nagyobb fájdalomban élnek nálunk. Van valami a lelkükben, ami arra készteti őket, hogy így fejezzék ki magukat. Azzal, hogy figyelmünk rájuk és ítéletükre irányul, azzal ők kitölthetik életüket. Amíg a mi életünkkel foglalkoznak, addig sem kell magukba tekinteniük. Amíg miattuk rosszul érezzük magunkat addig is figyelmet szentelünk az ő világuknak. Mert aki másokat sorozatosan bánt, az kevésbé képes önmaga felé szeretetet gerjeszteni, mert tükröt kap az élettől. Ebből az ördögi béklyóból úgy szabadulhatunk, ha kitérünk előle.
Nem szükséges figyelmet adni olyan embereknek, akik nem tartanak bennünket méltónak önmagukhoz. Nem szükséges figyelmet adni olyan embernek akik visszafele csak bántanának bennünket. Nem szükséges engedni, hogy ránk telepedjenek azok az emberek, akikben nagyobb a fájdalom. Azzal nem segítünk, ha beáldozzuk magunkat. Azzal sem segítünk, ha visszatámadunk, mert a bosszú bosszút szül. Azzal nem leszünk kegyetlenek, ha tovább sétálunk. Mindig megvan az a pont, ami addig terjed, hogy addig engedem amíg nincs rám hatással a bántás. Ha fájni kezd annyira hogy önmagamat kínzom a másik által, akkor felállok és tovább megyek. Mert vannak olyan utak, amelyeket csak úgy tudunk megtanulni, ha eltávolodunk egymástól. Ha az élet arra készít fel minket, hogy újra találkozzunk, mert tisztázni valónk van egymással, akkor úgyis kapunk lehetőséget. A példánk legyen az út és ne a visszavágónk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez