A szeretet ünnepén ne felejtsünk el szeretni!

Mondhatnám egyszerűen csak azt is, hogy év végére minden összejön, ami csak összejöhet annak érdekében, hogy elfelejtsünk mosolyogni.

Pedig a mosolynak, a kedvességnek és a szeretetnek hatalmas ereje van, főleg az év ezen szakaszában, amikor mindannyian küzdünk az elmúlt hónapok vállunkra nehezedő terheivel.

Lassítsunk hát egy picit! Merjünk megállni, és nem hömpölyögni a tömeggel a bevásárlóközpontok viharában. A mézeskalács sütés örömét ne váltsa fel a „kötelező, mert lemaradunk” érzés. Ne olyan értékrendet adjunk át a gyermekeinknek, amelyben a csoda nem más, mint nagyobbnál nagyobb becsomagolt ajándékok a fa alatt.

A szétrepedt bejgli és az elsózott halászlé mellett sokkal fontosabb az, hogy kiknek készítjük azt az ételt. Kik ülnek annál az asztalnál, ahol a lelkünk is megnyugszik?

A meghittség hangulatának segítségével láthatjuk azt a csodát a gyermekeink szemében, amely értelmet ad nekünk, felnőtteknek is, hogy újra és újra hinni tudjunk a Karácsony igazi értelmében. Ez a csoda az, ami ebben a pár napban a mi szívünket is megtölti melegséggel, és energiát ad, a következő 365 napra. Mert igenis, a mi felelősségünk az, hogy ez a csoda tovább éljen. Hogy majd a gyermekeink, az unokáink, aztán a dédunokáink is ugyan úgy tovább akarják adni ezt a varázslatot, a titkos- szétrepedt bejgli recepttel és egy csipetnyi vidámsággal együtt.

Lehet, hogy nem maradt időnk mindenre, és az is lehet, hogy épp a karácsonyi fogás lett életünk legborzasztóbb menüsora. De hidd el, hogy a szeretteid ezek ellenére is csillogó szemekkel fognak rád nézni. Mert az érték nem abban rejlik, hogy mit adunk, hanem az, hogy mekkora szeretettel adjuk azt. Abban, hogy tudunk – e türelemmel fordulni egymáshoz akkor is, amikor mindenki türelmetlen? És tudunk- e egymásra figyelni ahelyett, hogy a külsőségekre figyelnénk? Megtudunk –e állni, és együtt lenni AKKOR és MOST?

Mert karácsonyi csodához nem kellenek nagy dolgok. Egy valami viszont elengedhetetlen, ez pedig nem más, mint a szeretet!

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!