A szárnyaim megsérülhetnek, de ettől még nem törnek le, és a szépségükből sem veszítenek

Miért kéne elvárni, hogy egy tökéletes kőszobor legyek, ami egy monoton, hiba nélküli folyamatot végez minduntalan? Nem erre születtem, és nem is fogom rákényszeríteni magam soha. Küzdök, dolgozom minden egyes nap, saját magamért is. Bár ismerem a határaimat, mégis előfordul, hogy egy porszem kerül a gépezetbe, ami szintén az emberi valómat mutatja.

Teljesen mindegy, hogy mi miatt kelek bal lábbal, mert ez is én vagyok, viszont nem definiál teljes mértékben. Ez csak egy részem. Cseppet sem gondolom úgy, hogy még nekem kéne óvatosan elsunnyogni a megvető tekintetek elöl. Nem érdekel az sem, ha emiatt aztán valakinek gyökeresen megváltozik a rólam alkotott képe. Tulajdonképpen robotokat keresünk, ha nem látjuk, hogy ez igazából nem több egy természetes, emberi folyamatnál. Nem árt némi introspektív nyugalom és nem árt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor nekünk sem jött össze minden.

Nem előre legyártott masinák vagyunk, hanem emberek. Egy kis belátással nem is olyan nehéz megérteni, vagy elfogadni ezt az egyébként teljesen logikus gondolatmenetet. Repülünk, aztán elesünk, időnként megpihenünk. És ez jól van így, mert ettől még maradunk azok, akik vagyunk.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!