Megkérdezted már magadtól, hogy mikor ébredtél a telefonod nélkül? Mikor nem az volt az első dolog reggel, hogy kinyitottad a laptopodat? A technológia nem körbe vesz minket, mi már a virtuális térben létezünk. Lassan élő robottá válunk, nincsenek érzéseink, csak szükségleteink. Nincsenek mély, valódi kapcsolataink, csak követőink.

Pro és kontra. Természetesen a technikának is megvan a pozitív és negatív hatása. A fejlett technológiának köszönhetően kényelmesebb lett az életünk, emberi kapcsolatainkban megszűntek a térbeli korlátok és lassan a lehetetlen is lehetséges lesz, mind a tudományban, mind a hétköznapi életben. De az emberi evolúcióra ez milyen hatással van? Hová fejlődik az érző, lélekkel rendelkező ember?

Egy új vírus, egy szinte mindenkit érintő függőség ütötte fel a fejét. Nem tudunk már élni kütyük nélkül. El kéne kezdeni értékelni újra azokat az apró dolgokat, melyek nem kapcsolódnak hordozható teljesítményhez. Vagyis az itt és most-ra gondolok. A pillanatra, amikor észrevettem, hogy szembe velem, egy pöttöm kisfiú rám mosolygott, mintha tudott volna valamit. Neki még nem volt a kezében semmilyen kütyü. Ahogy visszamosolyogtam rá, hatalmas kacagásban tört ki és engem elrabolt ez az ártatlan pillanat. Leszálltam a metróról, de a kisfiúval megélt pillanat, még sokáig belső mosolyra húzta a lelkemet. Apró csoda, boldogság bukkan fel, mikor részt veszünk a jelenben.

Beszaladtam egy kávéért és amíg vártam az elkészülésére, figyeltem az embereket. Két barát ült le egy asztalhoz, és ahogy leültek egymással szembe, az első dolog az volt, hogy mindketten kitették a telefonjukat az asztalra. Olyan nyomatékos volt ez a cselekedet, mintha a mobiljuk nélkül, már a mosdóba sem tudnának kimenni. Fél perc sem telt bele és már mindketten nyomkodták.

Társas magány. Jelen korunkban látszólag sokkal könnyebben tudunk kapcsolódni emberekhez, mégis azt hiszem, hogy sosem volt még ilyen magányos az ember, mint napjainkban. Két barát találkozik az életben és képtelenek kiszakadni a térbeli hálózatból. Láthatatlan falakkal bástyázzák körbe magukat. Valódi élményeket szerezhetnénk, érzelmileg igazán kapcsolódhatnánk egymással, de inkább lehajtjuk a fejünket és a kibertért választjuk, elveszünk a felszínességben, nemet mondunk a jelenre.

Kivagyunk éhezve a figyelemre, a szeretetre, de igazából elidegenedtünk embertársainktól. Haldoklik az intimitás.

Az a szomorú vicc, hogy az ok, ami miatt a közösségi oldalakat bújjuk, éppen itt zajlik körülöttünk, úgy hívják valódi élet, érinthető, megélhető tartalommal, igazán magunkévá tett tapasztalatokkal.

• énidő fejlődés közösségi háló közösségi média önismeret pszichológia társas magány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!