Én azt mondom, ne fordítsuk el a fejünket. Ne vitatkozzunk, ne akadékoskodjunk, ne sodorjuk a kétségbeesés szélére az embert. Számos esetben makacsnak kell lenni, kitartónak és erősnek. Ha segíteni akarunk és a szenvedő felet akarata ellenére kiemeljük az állapotából, azt ne indulattal tegyük. Elképzelhetetlen mennyiségű türelem és szeretet kell hozzá. Megnyílni a másik fájdalma felé, és tartani a teret. Szeretni amennyire csak képesek vagyunk. Ha tényleg fontos számunkra a másik, nem hagyhatjuk, hogy fájdalma magával rántson bennünket, mivel nehéz végignézni a másik szenvedését. Valójában így is sok a buktató, a vita, az ellenkezés, sokszor fogják az orrunkra csapni az ajtót. Egy bizonyos ponton kegyetlenül nehéz elfogadni, hogy a másik döntése, a sorsa. Hiába akarjuk éltetni a másikat, míg a megtört lélek feladta. Tapasztaltam már ilyet betegágyon, idős embereknél. Amikor már az életösztön elszárad a lélekben, akkor nincs kéz, mi felemeli őket. Csak a remény maradt. Kegyetlen történet, mivel hiába szeretünk, értelmetlennek tűnik minden áldozatunk a beteg lelkében. Becsapva érezhetjük magunkat és gondolhatjuk, hogy a másik tette önző tett. Csak azt nem látjuk, hogy aki szenved az is látja, hogy viselkedésével milyen értelmetlen harcot vív a környezete és jobb megszabadítani mindenkit ettől a felesleges kolonctól.
Nem vagyok orvos és pszichológus sem. Nem tudok orvosilag alátámasztott tanulmányt és szakmai értekezletet írni a témáról, ezt aláírom. Viszont sok társammal együtt én is láttam belülről, ismertem az érzést. A mély követ, mely lefelé húz a gödör alján túl a föld alá. Aztán kinyílt a szemem és láttam, hogy van értelme küzdeni. Az édes levegőt, amely a tüdőbe áramlik, a csodát, amelyet egy-egy boldog emlékben élünk meg. Az apró örömöket, egy csésze kávéban vagy egy jó könyvben. A nevetést a sírás után. Az ölelést. A szeretetet. A megbecsülést. Az apró sikereket, amikor minden egyes nappal több a mosoly az arcunkon. Kérem, nézzenek körbe. Nézzenek mélyen szeretteik szemébe. Gondolják végig, miért érkeztek ide.
Vajon mi történik akkor, mikor a gödörből felmászunk? Talán le tudjuk győzni önmagunkat? Fel tudjuk emelni tudatunkat a fájdalmaink fölé és összeszorított foggal küzdeni a következő levegőért? Ki tudunk lépni a körből, hogy új távlatokat nyissunk meg? Meg tudunk ismerni új élethelyzeteket, melyek kivezetnek bennünket a sötétségből? Mi lenne ha a holnap másképp indulna? Ha a marokba szorító fájdalmat kiüvöltenénk magunkból, és kézen fognánk az életet és vállalnánk a kihívást? Rajtunk kívül kevesen ismerik a belső bugyrot, a pusztító tüzet. Megismertük az élet alját, innen már csak feljebb lesz, minden egyes pillanatban. Ha leküzdjük a fájdalmat, akkor igaz, hogy nem vittünk véghez világmegváltó tettet, de önmagunkat váltottuk meg vele, mindez erősebbé tesz bennünket másoknál, mert már nincs mitől félnünk. Nem vagyunk egyedül. A legszomorúbb pillanatban is lesz egy hang, amely azt mondja: „Maradj a fényben.” Nem azért kaptuk az életet itt a földön, hogy idő előtt visszaadjuk. Áldás és átok egyben, ármány és fájdalom kézen fogva jár a boldogsággal, de minden egyes pillanat, amit nyitott szemmel töltünk itt, csodákat hordoz magában. Nincs kifogás. Hiába nehéz, hiába sok a kín, hiába elviselhetetlen a teher, amit most hordozunk, mindig van kiút, és mindig van szép pillanat. Mindig lesz aki megfogja a kezünket, akkor is, ha mi nem látjuk. Az angyalok köztünk járnak. Nézzünk körbe. Nézzünk szeretteink szemébe. És segítsünk, hogy segítsenek. Értelmetlen lét és értelmetlen pillanat nem létezik. Csak pillanatnyi zűrzavar. Amit majd akkor ért meg az ember, amikor a legvégén nézi vissza a filmet, akkor, amikor eljön a természetes ideje. Addig is maradj a fényben.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez