Zalaszentgrót. Innen indult el Rádli Bence, aki fotográfusként kezdte pályafutását, azonban mára a mozgógépkészítés szerelmese lett. A fiatal művészt olyan nevek inspirálták többek között, mint Helmut Newton, Glen Luchford. Fotózott már a divat fővárosaiban, Milánóban, Párizsban és Montreux-ben, valamint számos hazai előadó klipje köthető a nevéhez. Bence szenvedélyesen szereti a munkáját, ami számára már életformává is vált. Szenzitivitásának és ösztönös vadságának köszönhetően olyan alkotásokat készít, melyek egyedi képi világgal rendelkeznek.
Nagyon fiatalon elkezdtél fotózással foglalkozni. Mi volt az, ami ebbe az irányba terelte az életedet? Tudatos karrierválasztás volt vagy a véletlenek egybeesése juttatott el ehhez a szakmához?
Gyerekkoromtól kezdve szerelmes voltam a fotózásba, még ha nem is tudatosan. Mindig érdekeltek a vizuális dolgok. Viccesen hangzik, de már akkor is megszállottan vadásztam a magazinokban lévő jó képekre, plakátokra és az volt a fejemben, hogy egyszer, egy nap majd én is ilyen vagy ennél jobb képeket szeretnék készíteni. Így visszagondolva, azt hiszem bőven kijelenthetem, hogy ösztönösen jött az irány. Egyszerűen elvarázsolt ez az egész, mert olyan atmoszférát teremtettek számomra, amit semmi más nem tudott megadni.
Egy dolog biztos volt, hogy embereket akartam fotózni esztétikus környezetben, szép ruhákban vagy éppen ruha nélkül. A divat mindig is érdekelt. Nem véletlenül indultam el a divatfotózás irányába.
Mikor volt az a pont, amikor már igazán komoly kihívásokkal találkoztál fotósként?
Miután 18 éves koromban felköltöztem Zalaszentgrótról Budapestre, rögtön elkezdtem tanulni a fotózást. Viszont tudtam, hogy ha igazán jó akarok lenni, akkor az elméleti tudás mellett nagy szerepe lesz a gyakorlati tapasztalatnak is. Így mindenképpen akartam az iskola mellett gyakornoki állást találni. Baromira nagy szerencsém volt, ugyanis egy ismerős ajánlásával sikerült elhelyezkednem egy kis stúdióba. A történetben az a csavar, hogy ide már fotósként vettek fel és nem gyakornokként. Ez azért akkor egy komoly kihívás volt számomra, hiszen bár tudtam, hogy van érzékem és bizonyos szintü tudásom, mégis úgy éreztem talán szakmailag még nem állok készen a feladatra. Ennek ellenére természetesen belekezdtem, fejest ugrottam a sztoriba és meglepő módon elég sikeresen be is indult a dolog.
Ebben az időben rengeteg aktot készítettem, ami egy egészen más műfaja a fotózásnak. Itt azért az ember akarva-akaratlanul is benne találja magát olyan helyzetekben, ami kihívások elé állítja.
/ A kép szerzői jog védelme alatt áll. /
Magánemberként a szenzitivitásod mennyiben határoz meg téged?
Nagyon. Egy szenzitív ember vagyok, ezt tagadhatatlan. Ugyanakkor a munkám és a pozícióm nyilván megköveteli tőlem azt, hogy olykor keményebben lépjek fel. A határozottság nagyon fontos, ha a dolgokat egyben akarod tartani. Nekem felelnem kell a projektjeimért, így bármennyire szenzitív ember vagyok, erőskezűnek is kell lennem.
De persze meghatározza az életemet az, hogy a világ dolgaira hogyan reagálok. Azt hiszem, valahol pont emiatt is van az, hogy mindig van bennem egy fal, amit idő és energia lebontani annak, aki közel akar hozzám kerülni. De talán ez nem is baj. Talán mind így vagyunk ezzel valahol.
Próbáljuk a sebezhetőségünket a legkevésbé láttatni. Ettől még az ott van, jelen van. Csak a szenzitivitást is a helyén kell kezelni. Különben hogyan tudna érvényesülni az ember?!
Mesélj a 90’s Visuals-ról! Mikor érezted azt, hogy a fotózás mellett teret akarsz engedni a kreativitásodnak rendezőként/operatőrként?
2018-ban jött az elhatározás és 2019-ben alapítottam meg a 90's Visuals-t. Egy átfogó hátteret akartam adni a munkáimnak. Azt akartam, hogy egy profi weboldalon megjelenjenek a fotós illetve filmes munkásságaim is. Szerettem volna begyűjteni magam köré a legtehetségesebb arcokat szakmán belül. Így most egy nagyon jó csapattal dolgozom együtt.
2014 környékén is csináltam már befutott előadóknak videóklipeket, viszont nem értettem olyan szinten a filmezéshez, mint a fotózáshoz és ez nagyon zavart. Emiatt egy időre el is ment a kedvem a filmkészítéstől. Majd, amikor a fotózásban elértem azt a szintet, amivel már elégedett voltam, akkor párhuzamosan újra bejött a filmezés. Elkezdett foglalkoztatni az, hogy ezeket a kompozíciókat átvigyem mozgóképre. Ugye a divatfotózás az leginkább az esztétikáról szól, ritkább esetben arról, hogy érzelmeket közvetítsünk. És ezért kezdett el az mozgatni, hogy ezekből a képekből történeteket adhassak át, amelyek kifejezőbb módon közvetítenek üzeneteket.
Először kisebb reklámfilmeket gyártottam. Így mentem ki Milánóba és Párizsba, ahol főleg divattervezőknek, ruházati cégeknek készítettem anyagokat. 2018-ban kerültem a Playersroom-hoz, ahol állandó kampányfelelős lettem. Nekik sok kampányt gyártottunk. Egyre több cégnek kezdtem el dolgozni. A divatfotóból vittem át a képeket a filmezésbe. Ez furcsa volt a szemnek, de azt hiszem, hogy a mai napig ez a legnagyobb erősségem. Hogy ezeket a képeket át tudom emelni mozgóképekre. Így kezdtek el megkeresni egy idő után különböző videoklipes felkérésekkel.
Művészemberként szinte elengedhetetlen, hogy ne legyenek olykor mélypontok az életedben, akár szakmailag, akár magánemberként. Mi segít ilyenkor? Mi az a kapaszkodó, ami kiránt a gödörből?
Egy meglehetősen karrier-orientált személyiség vagyok. Az életem fő fókuszában a munkám áll. Ez persze nem azt jelenti, hogy magánemberként ne lennének értékes emberi kapcsolataim, de életem jelenlegi szakaszában tényleg a munkámé a főszerep. Így azt tudom mondani, hogy a mélypontok is ebből fakadnak.
Rengeteget dolgozom, ami engem pörget. Ez adja nekem a motivációt. Azonban amikor van egy-egy olyan nap, hogy éppen nincs mit csinálni - ezt a mondatot tegyük idézőjelbe - akkor elkezd járni az agyam. Ott azért le tudok menni olyan mélységekig, hogy rendesen szarul érezzem magam. Szerencsére ez nem tart sokáig. És talán mondanom sem kell, de ezekből a rossz pillanatokból is egy új projekt az, ami azonnal kiránt. Ez az én szenvedélyem és kapaszkodóm is egyben. A boldogságom valódi forrása ezekből a sikerélményekből ered.
Mi volt a legextrémebb helyzet, amiben fotósként találtad magad?
Itt elsősorban nem is a szakmai részt emelném ki, de ahogy korábban említettem, rengeteg aktot fotóztam és meg lennél döbbenve, hogy milyen messzire mennek el egyes nők egy ilyen szituációban.
Ki vagy mi inspirál a legjobban?
Ha művészekről beszélünk, akkor Helmut Newton és Glen Luchford. Zseniális a munkásságuk. Ha általánosságban beszélünk, akkor szinte bármi. Akár egy elkapott beszélgetés egy bárban, más művészek alkotásai, filmek, zenék, helyszínek. Igazából lehet bármi, ami megfogalmaz bennem egy hangulatot. Sokszor pedig a saját életemből merítek.
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Mit gondolsz, a gyermekkori önmagad büszke lenne rád? Úgy érzed jó úton vagy jelenleg?
Vannak dolgok, amikre kifejezetten büszke lenne és vannak olyanok is, amikre valószínűleg nem, de összességében azt hiszem, igen. Úgy érzem, hogy jó úton haladok.
Ha újrakezdhetnéd, mi az, amit másképp csinálnál?
Én úgy látom ezt a dolgot, hogy az ember ne bánjon meg semmit. Mindannyian követünk el hibákat. Sokszor én is voltam önző például, amire most mondhatnám azt, hogy másképp csinálnám, de valójában ennek pontosan így kellett történnie.
Az egyetlen dolog, amit másképp csinálnék az az, hogy még ennél is hamarabb elkezdtem volna menni az álmaim után. Hamarabb elindultam volna a fotózás és a mozgókép-készítés irányába.
Ez ugyanis nagyon fontos. Ha az ember legbelül érzi, hogy ez az ő útja, akkor azt minél előbb el kell kezdeni, mert rengeteg időt és lehetőséget veszteget el különben.
Mindig ennyire hittél magadban?
Mindig! Ha nem hinnék magamban és nem hittem volna magamban, akkor közel sem tartanék itt. Szerintem ez pont erről szól, hogy ha valaki hisz önmagában, akkor gyakorlatilag bármit elérhet. Szinte minden ezen múlik.
Minden belőlünk indul ki. Persze, vannak mély pontok. Van, hogy az ember néha kételkedik önmagában, de ha valaki szívvel-lélekkel hisz valamiben, beletesz időt és energiát, akkor annak sikerülnie kell. Nem lehet másképp.
Én az életemet erre a szakmára tettem fel, és ne gondold, hogy ez mindig könnyű. A mai napig számtalan alkalommal találom szemben magam azzal, hogy az emberek csak azt látják, hogy milyen király ez az életforma. És persze, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, ugyanakkor emögött rengeteg munka, energia és lemondás van.
Ha valaki leülne veled szembe és azt kérné tőled, hogy mondd el, szerinted mi a legfontosabb dolog az életben, mit felelnél?
A legfontosabb dolog egy ember életében az az, hogy megtalálja a saját útját. Nagyon fontos, hogy rátaláljunk arra, ami hajt minket belülről, ami motivál. Legyen az akár a munkánkban elért sikerek, vagy éppen egy olyan hobbi, amit szenvedéllyel csinálunk, bármi ami számunkra elég erőt ad ahhoz, hogy minden nap számítson.
Célok nélkül egy ember el fog veszni. Ezért muszáj, hogy meglegyen az irány, amerre tartunk.
Hol látod magad 5 év múlva?
Sok tervem van, de erről beszélgessünk majd öt év múlva.
- Rádli Bence további munkáit a honlapján tekintheted meg.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez