A húszezer éjszakát két éjjel alatt olvastam el. Alig bírtam kivárni, hogyan dönt végül a főhős, na és hogy mi a válasz arra, vajon miképpen lehet együtt maradni oly sok éven keresztül szeretetben, hűségben és békében egy házasságban, vagy egy kapcsolatban. Azok a kérdések foglalkoztatnak engem is, mint sok más embert: az életet és a kapcsolatokat nem csupán kibírni kell, ugye? D. Tóth Kriszta erre ad választ legújabb, villámsebességgel elfogyó könyvében.
|
Számítottál arra, hogy ilyen gyorsan el fog fogyni? Hiszen konkrétan három hét alatt elkapkodták a polcokról.
Nem! Azt éreztem már akkor, amikor készült a könyv, hogy bárhol, bárkinek beszéltem róla, a témát mindig sűrű bólogatások közepette fogadták. Érezni lehetett, hogy ez a történet nagyon sok ponton kapcsolódhat az olvasók életéhez. Ezért annyit sejtettem, hogy a téma maga valószínűleg tényleg egy generációnyi embert érdekel és érint is, de azt, hogy ennyire sokakat megfog és ennyire szeretik majd, arra tényleg nem számítottam.
Ez pontosan hány eladott példányszámot jelent?
A kiadó hivatalos közleménye szerint a karácsonyig tervezett példányszám tízezer darab volt. Ennyi fogyott el szűk egy hónap alatt. Holnaptól a boltokban van az utánnyomás. Ebből arra lehet következtetni, hogy a siker a kiadót is meglepte. Októberben a Húszezer éjszakából adták el a legtöbbet a Bookline-on, a regény Ken Follet legújabb kötetét is megelőzte. Csak kapkodom a fejem én is.
Honnan jött az, hogy erről írj éppen?
Az első regényem, a Jöttem, hadd lássalak egy nagyon személyes sztori volt, szinte kiszakadt belőlem. Tíz évig terveztem, majd egyszer csak leültem és megírtam. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek mégegyszer egy ekkora szöveget írni. Amikor megnyertem vele az Aranykönyvet, a könyvesblog főszerkesztője azt mondta, hogy valójában a második regény mindig meghatározóbb egy író pályáján, az dönti el, hogy sikeres íróvá válik e az ember, úgyhogy szépen üljek neki. Tudod, van egy angol kifejezés; „one trick pony”. Azaz kíváncsi volt ő is és mindenki, hogy egyszer véletlenül elsült a kezem, vagy tényleg tudok írni. Mondjuk fikciót. Hiszen az első kötet félig volt csak az, kötötte a kezem a féltés, amit a családom iránt éreztem. Abban benne voltunk mindannyian nyakig és vigyáznom kellett rájuk, anyám emlékére is. A Húszezer éjszakát viszont arra vittem, amerre csak akartam. Ezeket a csajokat teljesen szabadjára engedtem.
És melyiket volt nehezebb megírni?
Mindegyik más miatt volt nehéz, és közben nem nehéz. Egyrészről írni nekem alapvetően nem nyűg, hanem természetes folyamat. Persze vannak íróként rosszabb időszakok, mikor nem úgy jön a szöveg, ahogy szeretném, vagy nem vagyok képes értékelhetőt alkotni. De ezeket leszámítva óriási ajándékként élem meg, hogy írhatok, mert soha ilyen szabadon még nem alkottam.
Most kicsoda D. Tóth Kriszta? Már író, vagy még egy kicsit tv-s személyiség, esetleg mind a kettő egyszerre?
Ha a tevékenységi köreimnek a súlyozását nézzük, akkor író és Unicef nagykövet vagyok. A lelkemben pedig mindig is író voltam, csak nem írtam nyilvánosan. Egy kicsit pedig tv-s is maradok, hiszen nem tudom úgy bekapcsolni a televíziót, hogy ne szakmai szemmel nézzem azt, amit benne látok. És talán még az is lehet, hogy egyszer visszamegyek. Miután abbahagytam, egy évig egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha tévézek majd még. Időt kellett hagynom magamnak, hogy gyógyuljak, hogy feltöltődjek. Az utóbbi fél évben érzem újra azt, hogy jöhet még olyan feladat, ami érdekel. De csak ha örömtévézhetek, felszabadultan.
Na de miért pont erről a témáról írtál?
Tényleg, ez volt az alapkérdés. Egyszer olvastam egy cikket, már nem tudom, hogy hol, amelyben volt egy elemzés, hogy az adott évben - talán 2012-ben - a válások száma meghaladta a friss házasságkötések számát. Elkezdtem gondolkodni, hogy ez milyen kemény, és mennyire a mai valóságunk. Dolgozott bennem a téma, és kezdett ráállni a szemem és a fülem a körülöttem – barátaimmal, ismerőseimmel, vagy akár idegenekkel – történt idevágó eseményekre, mondatokra, sztorikra. Észrevettem, hogy a harmincasok, negyvenesek mind nagyjából ugyanazt a harcot vívják. Együtt élnek a párjukkal jónéhány éve, működtetik az életüket, magukat, a kapcsolatukat, és az egyik legnagyobb kihívás számukra, hogy fenntartsák a megfelelő kommunikációt a társukkal. Harcolnak a kiüresedés érzése ellen, és veszettül próbálnak a felszínen maradni. Miközben a társadalom (és saját maguk is) azt várja tőlük, hogy csendben tegyék a dolgukat, legyenek rendben magukkal és egymással. Sok férfival és nővel beszélgettem erről az életközepi válságról, mielőtt leültem megírni a regényt.
A férjed mit szólt ehhez a témához? Mert ugye nem írtad bele a saját házasságodat, és nem is tudta elolvasni a nyelvi korlátok miatt, de azért gondolom tudja, miről szól?
Persze, hogy tudja, hiszen sokat beszélgetünk mindkettőnk munkájáról otthon. Noha nem írtam bele a saját házasságomat, de a történet keretei ismerősek nekem és neki is. Hiszen ebben a korosztályban mindannyian egy kicsit Szomjas Helgák vagyunk, legfeljebb nem annyira szélsőségesek a stresszválaszaink, mint neki. Látszólag minden rendben van velünk, de konfliktusaink nekünk is vannak. A férjem alapvetően művészember, pontosan tudja, hogyan működik egy alkotó folyamat, érti, mi a különbség a valóság és annak szélsőségesen dramatizált mása között.
Szomjas Helga neve honnan jön, mert zseniális ez a beszélő név!
Örülök, hogy tetszik, én is szeretem. Vannak, akik nem annyira. Képzeld, bármennyire is sziruposan hangzik, én ezt a nevet egyszer megálmodtam. A Helga, mint keresztnév tetszett, van benne vagányság, némi bolondság, sőt, még a régi Kelet-német szexfilmek női karaktereire is emlékeztet valamennyire.
Tudod, mit nem tudtam eldönteni? Hogy ő most egy szép nő, vagy csak átlagos?
Én ezt nem szeretném helyetted eldönteni. Helga minden olvasó fejében máshogy néz ki. Az enyémben egy mutatós nő van, egy jó arcú, viszonylag jó testű, de átlagos, nem szélsőségesen jó csaj. Az a típus, aki negyvenéves korára megtanulta kiemelni az előnyös vonásait és elrejteni a hibáit.
A történet egy szex jelenettel kezdődik. Mennyire volt nehéz ezt megírni?
A szerkesztőmmel sokat beszélgettünk arról, hogy ebben a csodálatosan gazdag magyar nyelvben viszonylag kevés kifejezés áll rendelkezésre ahhoz, hogy irodalmi módon írjunk a szexről. |
Beszélhetünk róla finomkodva, virágnyelven, vagy durván, vulgárisan. Ez nem csak az első jelenet esetén volt kihívás, hanem az egész regény írásakor, hiszen a női szexualitás, testtudatosság fontos része a történetnek – ugyanúgy, ahogy az életnek. Maga a felütés számomra nem is lehetett más, mint ez a jelenet, amely inkább szomorú, mint romantikus. Nagyon jól összefoglalja azt, hogy ez a nő hová jutott negyvenéves korára, hogyan viszonyul a saját testéhez, saját életéhez és a társához. Ha egy írónak azt mondják, erős kezdés, az szerintem bók.
Képzeld el, én ott voltam a Kiosk nyitón, és az a jelenet az egészen pontosan úgy történt, ahogy a könyvben leírtad. Ott voltál te is azon az estén, gondolom.
Nem voltam ott (nevet). Azt úgy, ahogy van, elképzeltem. Persze magát a helyet, a vendégkörét jól ismerem, el tudom képzelni hogy így történt. Érdekes egyébként, hogy a regény történetét alapvetően a feleség szemszögéből látjuk, de folyamatosan jelen van egy külső hang is, aki kívül marad, onnan figyel. Valahol Helga is ilyen. Része ennek a társadalmi körnek, de szereti kívülállóként meghatározni magát. Miközben nagyon is jól érzi magát a saját státuszában. Ez az ellentmondás, így vagy úgy, mindannyiunknak ismerős lehet, és ettől érdekes ez a sztori. Ahogy Nagy Gabriella, a szerkesztőm írja a könyv hátulján, a Húszezer éjszaka tükör, amelybe nagyon nehéz, de felszabadító belenézni. Egy ideig gondolkodtam azon, hogy átnevezzem ezeket a helyeket, aztán nem tettem. Fontosnak tartom, hogy a helyszínek, a városrészek valós nevükön szerepeljenek, mert ettől igazán a miénk, és igazán így lett mai ez a történet. Ez az igazi Budapest, és ha valaki magára ismer, az pusztán a véletlen műve.
Dobner Richárd is ennek a körnek a meghatározó alakja, olyan mintha ismerném.
Igen, mondhatjuk, hogy ő is egy tipikus alakja a budapesti éjszakának, de közben a képzelet szüleménye. Ismerek Dobner Richárdokat, de nem egy konkrét arc volt előttem, amikor megírtam a karaktert. A fiú, aki külföldön tanulta a szakmát, aki hazajön és itt építi föl magát, hazahoz egy kapitalista személetet, akit mindenki egy kicsit irigyel, aki után mindenki vágyakozik – és akinek persze közben megvan a maga keresztje.
A barátnőid tudták, hogy beleírtad őket is?
Ez nem ilyen egyszerű. Minden karakter egyfajta mozaik, sok mindenkiből áll össze eggyé. Két barátom van, akik az átlagosnál jobban inspiráltak, mindkettő csodálatos csaj, és nemcsak tudtak róla, hanem büszkék is rá. Közben pedig vannak ismerőseim, régi barátaim, akik azzal hívtak föl, hogy magukra ismernek itt-ott, pedig nem is tudtam arról az adott dolgukról.
Azt éreztem, amikor vége lett a történetnek, hogy még olvasnám tovább.
Én pedig azt éreztem, hogy még írnám tovább, de egyszer csak le kellett tenni a pontot, mert a húszezer éjszaka így kerek. Helga a végén meghoz egy döntést és elindul egy úton, hogy azon az úton aztán milyen átkozottul nehéz lesz végigmenni, az már a jövő zenéje. Azaz lehet, hogy egy másik könyvé. De ez még csak fogalmazódik bennem. Még magamnak sem mondtam ki, hogy lesz folytatás. Készülődik bennem valami, az tény.
Kaptál olyan olvasói visszajelzést, hogy egy 80 éves néni elküldte az ő húszezer éjszakáját képekben, amiken a férjével látható. Milyen érzés volt azt látni?
Megkönnyeztem, nem véletlenül osztottam meg a Facebook oldalamon. A nénit majdhogynem eltanácsolta a könyvesbolti eladó, hogy ez nem az ő korosztályának szól. De ő kitartott és csak megvette, aztán elolvasta. Én azt mondom, hogy az eladónak nem volt igaza, mert mindenki talál benne mondanivalót, aki házasságban él, akar élni, vagy már élt abban valaha. Amikor íróként az ember így hat valakire, az nagyon megható. Ismeretlenek százai írnak nekem, és néha egészen zavarba ejtő részletességgel osztanak meg velem történeteket. Ilyen visszajelzéssel tévésként nem találkoztam soha. Ez egy nagyon emberi és intim közönségélmény. Néha egészen letaglóz ennek a felelőssége. Volt olyan, aki megírta, hogy neki is van egy Richárdja és akkor ő most inkább hazamegy a férjéhez és mégis vele marad. De én nem ismerem ezeket az embereket, szóval nem tudom, hogy az ő életében mi a jó döntés. Érzem is a felelősség súlyát.
A kedvenc idézetem: „A boldogság nem valami egész életet átszövő, nagyívű, grandiózus építmény. A boldogság nem húszezer éjszaka. A boldogság egyetlen másodperc a jelenben. Mire kimondom, már vége is. Ha nem veszem észre, kicsúszik a kezemből.”
Nekem is ez az egyik kedvencem. Annyira nagyon keressük a boldogságot, és annyira próbálunk valakit boldoggá tenni (hiszen a magyar nyelv is erre biztat minket ezzel a kifejezéssel!). Én viszont hajlamos vagyok ma már inkább azt hinni, hogy senki nem azért születik erre a földre, hogy valaki mást boldoggá tegyen. Ez az idézet arról szól, hogy maga a boldogság sokféle. Néha kicsi, néha nagy, néha elillan, néha ottmarad, néha sehol nincs, máskor meg túl sok van belőle. Tehát nem valami, ami készen áll, valahol el van ásva, nekünk pedig meg kell keresni, mint a Szent Grált. A legtöbb, amit tehetsz egy párkapcsolatban, hogy ezt a munkát elvégzed magadban és a saját összerakott boldogságodat megosztod a társaddal, maradéktalanul. Ha úgy tetszik ez tényleg közhely, de ez életünk sztorija.
Szöveg: Szentesi Éva |
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez