Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Mindannyiunk életében bekövetkezik a számadás időszaka. Inkább később mint előbb, váratlanul, mintsem várva, de sosem indokolatlanul. A számadás a múltba néz, és mindig megoldást remél. Teheti ezt a siker felé menetelve, de lehet bevallottan öncélú úttalan bolyongás a saját életünkben. Egy ilyen, de tudatos bolyongásról szól Grecsó Krisztián könyve.

Grecsó Mellettem elférsz című kötete egy sajátos számadás, ahol a valóság és a fikció, a családi hagyomány és a színes találkozik, mindez pedig a zseniálisan megfaragott szereplők életszagú szerepein keresztül. Énregény, családregény? Mindegy is. Kompromisszumként nevezzük inkább utazásnak, ahol a cél sokunk számára ismerős: családunk, egykorvolt környezetünk (melyet mi abbéli állapotában sosem látva) újrafelfedezése a még élő rokonok, ismerősök megfakult emlékein keresztül. Mint a történész a történelem ürességtől tátongó foltjaival, úgy tör be Grecsó is azokba a résekbe, melyeket szereplői maguk és egymás közt hagytak, hagynak, vagy épp szeretnének hagyni. Ezek a rések ugyanis nem feltétlen szépek, súlyos titkokat rejthetnek. Titkokat, melyek a könyv valódi főszereplőivé válnak. A szánt szándékkal elfelejtett, elhallgatott bűnök, egykori tévedések sorozata, melyeket a szűziesen kereső unoka tár fel, hol finoman, hol kegyetlenül agresszíven. Teszi mindezt azért, mert hajtja a vére, hiszen ő maga is az ősei útjára lép éppen, joga van tudni, hová tart.

Ez a könyv mindig az unokák könyve lesz a nagyanyákról, nagyapákról, egy olyan világról, mely számunkra – még kis emberként – egy csupa mosoly, szelíd, játékokkal teli köd, melynek vége az idősek ebúcsúztatása. Ez a rend, így is van jól. De emögött a rend mögött súlyos hallgatások, akár fiatalkori hibák sorakoznak, mely saját gyarlóságunk nagyon is közelmúltbeli szégyenei közt nehezen megfoghatóak, vagy értelmezhetőek.

A főhős (Grecsó?) útjához véletlenek sorozata kell. A szerelem (szerelem?) szakítása, az újságíró tolakodása, a nagymama önéletrajza. Az indikátor jelen van, a főhős elindul felfedezni a családját, hogy olyasmit találjon, amit nem biztos, hogy szeretett volna megtalálni. De ahogy felfedezi őket, úgy fedezi fel saját magát, s nyílik meg a világnak, miközben látszólag a múltnak kezd élni.

Grecsó ma már ritkán olvashatómódon, biztos kézzel ír a vidékről. Lehet ez akár az övé, lehet akár fikció, mégis minden mondatában érzi a falu, vagy akár a „telep” gondjait, örömeit, lélegzését (ez persze önéletrajzának ismeretében nem csoda). Egy-két generációval ezelőtt azt írták: kivesző világ. Ma már azt írjuk: elveszett világ. Ami maradt: az emlékezők hada, akik még tudnak beszélni, írni, mesélni erről a modernizációt elkerülő archaikus, zárt rendszerről, a magyar vidékről, mely egyszerre tudott összezárni a bajban és egymás mellett kitartani, és egyszerre rejtegetni még akár maga elől is a bűnt. A könyv a Viharsarok jobb sorsra érdemes táján játszódik, de akár lehetne bárhol a Kárpát-medencében. Nincs benne pironkodás, nincs elhallgatás. S bár ízlés dolga, számomra a hirtelen felbukkanó obszcenitás inkább öncélú megerősítés, mintsem tudatos felépítés, de ettől eltekintve az összefolyó saját élet és a múlt jól eltalált arányban, mégis elválaszthatatlanul halad a végkifejlet felé, így jól elférnek egymás mellett.

A könyv zsenialitása az unoka türelmetlenségének és tudásszomjának tökéletes leképezése. Az eddig nemtörődöm módon nem megélt múlt most túlhajszolt tudatos gyorsasággal tárul fel; ismertté válik, hogy már könnyű szívvel kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint apáink, anyáink és nagyszüleink, hogy ez legyen a múltja majd saját unokáinknak is.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!