A nadrág
A nadrág azok a ruhadarabok közé tartozik, amelyeket kezdetben (Európában) csak férfiak viseltek. Éppen ezért, hogy a férfi-nő háborúság egyik fő szimbólumává válhatott. Amikor tréfálkozva föltesszük a kérdést, hogy ebben vagy abban a háztartásban ki hordja a nadrágot, a férfi avagy a nő, félreérthetetlenül a ruházat eme darabjának jelképes voltára utalunk. A nadrág szimbolikusságát azzal is magyarázhatjuk, hogy az öltözködésben betöltött szerepénél fogva az alsónemű után a legintimebb ruhadarab.
A modern európai ruházat számos kelléke keleti eredetű. A nadrág is ebben a csoportba sorolható. Kontinensünkön feltehetőleg a gallok, majd a germánok viselték először. Az antik görögök nem ismerték és nem tekinthető a hagyományos római viselet részének sem. A légiók katonái a számukra szokatlan hideg elleni védekezésből vastag szövetdarabokat tekertek lábaikra, és alkalmanként nadrágszárat is viseltek, ám az egész lábat befedő tunikát ez sem tudta kiszorítani a „divatból”.
A nadrág a XII. században vált a férfiak általános ruhadarabjává. Az akkori nadrág, mai szemmel nézve inkább harisnyának tűnik, ráadásul két részből állt: egy bokáig érő színes harisnyanadrágból és egy díszes gazdagon hímzett bugyogóból. Később- a férfi felsőruházatokhoz hasonló- a nadrágokat is egyre szűkebbre és szűkebbre szabták. Egy idő után- érthető okok miatt- kénytelenek voltak a mindennapi öltözék részévé tenni az ún. szeméremkupakot, amelynek révén kényelmesebbé vállhatott ez a rendkívül szoros viselet. A divatban oly sokszor szerepet játszó praktikum a középkori szűk nadrágok kapcsán nem csak a szeméremkupakban, hanem egyéb módosításokban is megnyilvánult. A nadrágokat a katonák térdig, lábszárközépig lerövidítették, és sokan- például a zarándokok- kisebb részeket ki is vágtak belőle. Idővel divat lett ebből és a plundranadrágnak nevezett ruhadarab már lyukakkal és hasítékokkal „ellátva” került a vásárra (érdekes párhuzam kínálkozott a divattörténeti tény és a közelmúlt nadrágcsonkító hulláma között.).
A reneszánsz idején a nadrágnak változatos és egymásnak tökéletesen ellentmondó típusai léteztek. Egyidőben Angliától Spanyolországig azonos társadalmi rendek tagjai egyaránt hordtak keskeny, bő, rövid, hosszú, buggyos nadrágokat. A fantasztikusan bizarr formákban és színekben tobzódó nadrágdivatnak hullámcsúcsa az ún. landsknechtek újítása volt, akik hosszában fölvágták a nadrágot, úgy, hogy annak a bélése teljes nagyságban kitüremkedett.
A XVI század legvégén fokozatosan háttérbe szorultak a nadrágok extrém válfajai és ismét a szolid térdnadrág jött a divatba, amelynek két típusa volt a legközkedveltebb: a Pumphose és a Schlumperhose. A XVII század második felében egy Rhingrave nevű nadrágtípus vált közkedveltté. Állítólag von Salm gróf, a párizsi holland nagykövet viselte először ezt a szoknyának ható ruhadarabot, amelyhez zekeszerű kiskabát, rövid köpeny és harisnya tartozott. A nadrág buggyos felsőrésze combközépig ért. Ahogy a rendkívül díszes, agyoncicomázott ruhadarab idővel egyre nagyobbá vált, tonneau-nak, azaz hordónak nevezték. A század vége felé végleg lecsitultak a barokk hullámai: a fantázia helyében a nemes pompa lépett. Ekkor alakult ki a modern férfiöltözködés három alapdarabja: a zakó előfutára a jussaucorps, a mellény és a nadrág, francia nevén a culotte. Fokozatosan eltűntek a korábban elnőiesedett férfi ruhatár kellékei, a Ringrave és társai.
A nagy Francia Forradalom nemcsak a politikában hozott változást, hanem a divat és azon belül a nadrág történetében is. A magukat sanculotte-oknak- azaz nadrágtalanoknak- nevezett forradalmárok valójában nadrágot viseltek, csak nem a régimódit, hanem a csőszabású, térdig vagy bokáig érő ún. pantalon-t.
A csőnadrág a múlt század folyamán kisebb módosításokkal végig tartotta magát. A századfordulón az akkori wales-i herceg két, alkalom szülte újítással gazdagította a nadrág múlt századi eseménytelen történetét: a hajtóka bevezetésével, és a nadrágszár közepén történő vasalással, a búggal. A huszadik században nem történt lényeges változás a nadrág formájában, jóllehet mindenki által ismert a szűk és bő szár közötti állandó és eldönthetetlen küzdelem a század második felében. Egyfelől azonban újdonságnak számít a textiltechnika fejlődésével kirajzolódó sok-sok lehetőség, amely végtelen távlatot nyit az új típusok kialakulása előtt. Ma úgy tűnik például, hogy az eredetileg aranyásó- később munkaruhának szánt farmer- világhódító útját nem fejezi be az ezredfordulóra sem. Másfelől, mivel napjainkban a divatot- mindenekelőtt a férfidivatot- döntően meghatározza a sportosság követelménye, ez a nadrágviseletekben is megfigyelhető.
Néhány évtizede egyre inkább tért hódítanak az eredetileg sportolás alkalmával hordott darabok. Ilyen például az egykor lovagláshoz használt csizmanadrág, a bricsesz, vagy a knickerbocker, amely ma már akkor számít jól szabottnak, ha kb. egy tenyérnyivel a térdhajlat alatt végződik, vagy akár a- főleg nőknél divatos- sínadrág, amely a modern, elasztikus anyagok kifejlesztésével teljesen lábhoz simulóvá vált.
Végül, a másik nem megemlítésével megérkeztünk a huszadik század nadrágtörténelemnek harmadik érdekes pontjához. A nők a nadrágot, mint alsóneműt a XVI században kezdték viselni, de mint felsőruha századokon keresztül a férfiak kiváltsága volt. (Meglehet a Távol-Keleten már sok helyen régóta bugyogót viseltek a nők). Jeanne d’Arc az Orleans-i szűz bűnlajstromában szerepelt a nadrághordás vétke. George Sand, a híres XIX századi romantikus írónő polgárpukkasztó szokása volt a nadrághúzás.
Amerikában épp ezekben az években kavart óriási vitát Amelia Bloomer feminista újságszerkesztőnő a lapjában közzétett, és a női nadrághordás mellett síkra szálló cikke.
A huszadik század hatvanas éveiben végül is teljesen elfogadottá vált a nadrágot viselő nő.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez