Csalódni néha jó. Ezzel a mondatommal valószínűleg sokan nem értenek egyet, hiszen miért is kuckózna be egy kellemes érzés a mellkasunkba, miután átvertek, vagy éppen otthagytak? Miért is azonosítanánk a csalódást valami pozitív, szívet melengető érzéssel?

Úgy gondolom, hogy az az alapvető probléma, hogy mindent akarunk, de azonnal. Instant levesként próbáljuk felmelegíteni a sosem volt szerelmeket, aztán csodálkozunk, hogy odaég az egész.

Elköteleződést akarunk két perc után, szerelmesen csillogó szemeket és hűséget, amikor még szinte csak a másik nevét tudjuk. Ha valami nem lobban be azonnal, hamar elkönyveljük csődnek, és lemondóan ellökjük magunktól. Hiszen ez sokkal egyszerűbb. Sokkal egyszerűbb beleburkolódzni abba, hogy már megint rosszul sültek el a dolgok. 

De nem csak a kapcsolatok terén mutatkozik ez a tendencia. Félünk a csalódástól, egyszerűen hátravetett fejjel menekülünk előle, pedig előbb-utóbb úgyis utolér. És ott fog belénk rúgni, ahol a legjobban fáj. De pontosan azért, mert vannak még hátra fejlesztendő területek. Csalódunk, mert nem kapjuk meg rögtön az álommunkát, nem sikerül két hét alatt lefogynunk és mert cserben hagynak azok az emberek, akikben azelőtt megbíztunk. 

De ahelyett, hogy hónapokon keresztül a sarokban összekuporodva sajnálnánk magunkat, csinálhatunk valami egészen mást is. Például tanulhatunk az egészből. Jobban odatehetnénk magunkat a következő interjún, rávehetnénk magunkat, legalább heti háromszor eljárjunk edzeni, vagy éppen odafigyelhetnénk jobban a megérzéseinkre, amik azt súgják, hogy  a velünk szemben álló csak ki akar használni.

A csalódás jó, mert felnyitja a szemedet.

Persze nem rögtön, ami idegesít és amiatt nem hiszed el, hogy igaz, de itt máris visszatértünk a kiindulóponthoz, miszerint mindent akarunk azonnal.

• csalódás fejlődés továbblépés

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!