Vannak még a gonoszak is aztán

Megint olyan állapotban voltam, amilyenben többé nem akartam lenni. Felmérgeltem magam egy bagatell ügy miatt, pedig tudom, hogy nagy szükség van most a nyugalomra, és hiába beszélt nekem Miklós, hogy rá se hederítsek az ostobákra, csak nem hagyott nyugodni a dolog.

Tudod, Veronka, - hiszen te ismersz - én ilyen lelkiismerettel bíró ember vagyok. Csak szívvel tudom csinálni még a munkát is, s bár elveszettnek érzem magam ebben a pénzorientált világban, azért valahogy mégis életben kell maradni az elvetemültek között. Hiába, na, képtelen vagyok kevésbé hevesen mindehhez hozzáállni, de te is tudod, hogy a vagyonra éhezőkkel nem lehet mit csinálni. Rohannak a pénz után, mint az agarak a nyúlért, azt sem veszik észre, hogy elgázolnak mindenkit közben, nem kérdik meg hogy vagy, nem érdeklődnek a lelked felől. És ha már nem tudsz nekik nagyobb vagyont csinálni, akkor kidobnak, éppen úgy, ahogy a lomtalanításkor hajítják ki a felvizesedett ablakkereten keresztül az atlétás suhancok a hugyfoltos kanapét.

Mennyiszer elképzeltem, hogy fenn élek a hegyen, a tóparti síkság öleli csak a házat, egy földes út vezet a kapunkhoz, és drága kocsi fel se merne oda jönni, mert félne, hogy a kavics tönkrevágja a motorháztetőt. Egy régi Volkswagen bogarat szeretnék, piros színűt, olyan kedveset. A csomagtartójában zöldséget szállítok majd haza a piacról, meg tyúkokat, aminek a hentes az orrom előtt vágja el a nyakát. Régen nagyanyám mindezt saját maga csinálta, a tulajdon két kezivel, nem volt szívbajos asszony. Nem úgy mint a maiak, akik a körmüket is idegenekkel lakkoztatják. Mama azt se tudta mi az a manikűr, meg a piperéket se ismerte. Csak élt a világban, időtlen volt az arca, nem tudta senki megmondani, hány éves lehet, nem őszült meg soha, és nem volt életében egyszer sem fodrásznál. Talán a világ végéig érhetett a haja, ahol meg szépen beleesett a tóba, aminek a partján én most itt neked a házamról beszélek. Nagymama a haját kislánykorában a tóban mosta. Később is csak a demizsonból öntötte magára a vizet, és mindig tiszta volt, az illatos pacsulik se kellettek neki. Rózsaszagú volt, mint a hallgatag kertek a nyári éjszakákon.

Aztán mama az egyik éjellen elszökött. Nem tudott már akkor magáról szegény. Ott halt meg a töltés mögött, majdnem eljutott a tóhoz, ameddig a haja is elért. Az én tavam is ugyanott van, világító lámpás lények úsznak benne. Apró lelkek, akik nem fogják fel a pénzvilágot, nem ismerik a manikűrt, és nem tudják milyen a hatalmi harcok miatt gonosszá válni. Én ott akarok velük lenni, és akkor örök életet nyerek. Nem bírom ezt a gonosz anyagi világot Veronka, nem akarok én ezek között lassan elrohadni. És hosszú hajat növesztek, mint a mama. Az enyém is a tóig fog elérni.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!