Idejét sem tudom már, mikor aludtam egy jót igazán. Arról pedig már mind hallhattunk, hogy, ha van valami, ami rendkívül destruktív módon hathat mind a mentális, mind a testi épségünkre, az bizony az alváshiány.

Most viszont tényleg egy jót aludtam. Évek óta felriadok hajnalban és nem tudok visszaaludni. Egy ördögi körforgás, a szorongás pedig nem válogat ilyen téren. Ha úgy dönt, hogy márpedig te akkor nem fogsz tudni aludni emiatt, akkor nem fogsz tudni aludni. Bármennyire is próbálkozol.

Annak ellenére pihentem ki magam, hogy életem szerintem eddigi legnyomasztóbb, legmegterhelőbb szakaszában vagyok. Sosem derengett még ennyire fenyegető, homályos színekben a jövőképem, sosem féltem még ennyire az előttem álló ismert és nem ismert dolgoktól.

Az emberek azt mondják, hogy valahogy majd úgyis lesz. Ez talán igaz is, hiszen, ha visszatekintek a mögöttem álló évekre, tényleg érvényes ez az állítás. Valahogy végülis mindig kiforrták magukat a történések. Csak most más. Már nem tudok ebbe kapaszkodni, mert jelenleg úgy érzem minden egyes apró, előttem álló dolog nagyobb, mint én. Az idő, mintha egyszerre állna és rohanna a végtelenbe, én meg valahol a peremen ingázok. Lehet elvesztettem a kontrollt és csak kapálózom. Magam sem tudom.

Mindeközben meg nevetséges ez az egész. Pszichésen leamortizálódunk tanulmányok, munkák, nehezebb feladatok megoldása miatt, holott másvalaki éppen az életéért küzd. Mert rákos, mert gyógyíthatatlan beteg, mert súlyos balesetet szenvedett, mert elvesztette azt a személyt, akit a legjobban szeretett a világon. Nem mintha el akarnám bagatellizálni a saját gondjaimat, akár másokét.

 Ha őszinték szeretnénk lenni, akkor ismerjük be, hogy a fiatalabb generáció tagjai már egy mindent is túlgondoló, aggodalmaskodó közegbe születnek bele. Úgy, ahogy mi is. A külső környezet, a média, és persze a presztízs hatására így fogunk reagálni. Szorongunk, félünk, mentálisan beskatulyázottnak érezzük magunkat. Mert akarva, vagy akaratlanul, de azt plántálja a világ belénk, hogy vége lesz a Földnek is, ha ez, vagy az nem sikerül. Mehetünk is a híd alá, ha nem jön össze valami, amit elterveztünk. Mennyire siralmasan katasztrofális badarság ez. És, még, ha tudja is az ember a szíve mélyén, hogy ez egy teljesen hülye, irracionális hozzáállás, mégis beszippant minket az örvény. Onnan kiverekedni meg aztán tényleg csak sok év munkájával, tehát önfejlesztéssel, terápiával lehet. Meg persze azzal, hogy olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akik azt mondják: “ Hahó, térj már észhez! Tulajdonképpen mi is történik, vagy múlik azon, ha ez most nem így, vagy úgy alakul? Talán az életed múlik rajta? Nem, itt vagy élsz, egészséges vagy, és ez a legfontosabb.” Valóban ez a legfontosabb, holott sokan már temetnék is magukat a kudarcok, vagy a végeláthatatlannak tűnő depresszió miatt. Ennek nem így kéne működnie.

Sosem felejtem el, hogy évekkel ezelőtt, egy fájdalmasabb szakítás után a nagybátyám a következőt mondta nekem: “Ha le tudsz feküdni este úgy, hogy arra gondolsz, a holnapi nap jobb lesz, holnap minden egy kicsivel jobb lesz, akkor nagy baj nem történhet.” Bizony igaza volt. Végső soron mindig ezekre a rövid, de annál sokkal, de sokkal tartalmasabb szösszenetekre gondolok vissza. Szerintem mind így teszünk.

Pokoli nehéz, nem tagadom. Minden, ami bennem, körülöttem, meg persze a nagyvilágban zajlik, nem egy egyszerű, folyamatosan felfelé ívelő folyamat. De hiszem, hogy, a holnap jobb lesz és azt is, hogy valahogy majd úgyis alakul minden. Olyan úgysincs, hogy nincs sehogy. Minden bukásnak, fájdalmas tapasztalásnak van miértje, nyomós indoka arra, hogy egyszer csak  életbe lépjen. Elvégre, ha nem így van, akkor mi értelme lenne a mindennapoknak?

• életszemlélet gondolkodásmód nézőpont problémák

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!